Búcsú

Az a hír járja, hogy megszűnik a blogger.
A szívem szakad meg az elmúlástól. Végig sírtam a lementegetés minden egyes oldalát...
Talán a hétköznapok, a munka csak homokba dugott fej az emlékek menekülése elől.
Hogy kellett volna jobban, szebben, békésebben, minden percét kiélvezni, mert ami elmúlt az nem jön vissza már - hogy az elcsépelt slágert ismételjem.
Berci jó társ, azt mondja mit zokog itt? Van 5 szép gyerekünk és egy házunk amiben élünk.
De tudom így van rendjén, hogy ami elmúlt (és szép volt - így utólag biztosan )azt meg kell siratni mert ez az elengedés folyamata. Azt hiszem...
De most hogy így néztem a képeket nem tudom elengedtem e hogy olyan aprók voltak, olyan tiszták, naívak és őszinték...
Most nőnek és sok a gond, nem olyanok mint régen, másmilyenek nehezebbek, hosszútávúak...
De feladat ez is és fel kell nőni hozzá. Nem tudom akarok e, képes vagyok e de Istennél (bizonyítottan) nincs lehetetlen ezt oly sokszor tapasztaltuk már.
Ezekkel a gondolatokkal zárom be a blogot ha mégis itt a vége és megszűnik az oldal.
Hogy ne maradjak búcsú nélkül.
De a búcsúzás fáj és ez így van rendjén.
Köszönöm a hűségeteket!
Viszontlátásra kedves drága olvasóink, követőink!

Esztergom

Bementem a szobába, hogy készüljek az aktuális megmérettetésre (zeneovi, zenebölcsi egyebek) és az lett belőle, hogy a szállásokat böngésztem. Berci betöltötte a 38 -at január 24-én és arra gondoltam a legjobb ajándék ha utazunk! Tetszett neki az ötlet (a gyerekeknek kevésbé) először Visegrádot néztem de túl drága volt még egy éjszakára is, és egyszer csak rábukkantam egy igazi gyöngyszemre Esztergomban és, hogy valóban az volt ez csak az oda érkezésünkkor derült ki.
Persze az utazást nagy izgalom előzte meg mert mégis megyünk? mi lesz a gyerekekkel? ki vigyáz rájuk? jaj a sok hétvégi program!  - de minden megoldódott és beteg sem lett senki úgyhogy szombaton neki vágtunk a nagy kalandnak. A két kicsi anyuékhoz ment, a három nagy Berci szüleihez.
Azt mondta Berci nem kell sietni mert ne gondoljam, hogy olyan sok látnivaló van Esztergomba de én be voltam sózva nagyon szeretek lelépni! Ez a város egy kis csoda és már az oda vezető út is nagyon tetszett! Azonnal elvarázsolt! Amikor megláttuk a Bazilikát még nem is sejtettem, hogy a lábánál fogunk lakni és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire szuper helyünk van amikor kisétáltunk a sarokig és fölénk magasodott a hatalmas monstrum, Európa harmadik legnagyobb temploma (mint azt megtudtam).
A szállásunk a Szent Adalbert Hotel egy zarándokoknak is helyt adó kis szálloda egy saját parkkal és kisebb nagyobb szobákkal, lakosztályokkal, hát valami elképesztően gyönyörű. Az igazán tiszta és meleg szobákban kereszt van az ajtó felett, a személyzet nagyon kedves segítőkész, a reggeli nagyon bőséges és finom volt úgyhogy le voltam nyűgözve hova kerültünk!
Szombaton találtunk egy korcsolyázós sátrat a táti út mellett úgyhogy idén először csúszkáltunk - Bercinek már nagyon jól megy én még óvatosabb vagyok. Este vacsoráztunk, sétáltunk, esett a hó, a hegy tetején a kivilágított Szent Tamás templom 3 keresztjével (Golgota-csoport) kísérte utunkat. Gyönyörű volt! Vasárnap misén voltunk a Bazilikában utána kávéztunk a kis Duna parton egy békebeli hangulatú kávézóban ahol életem legfinomabb gesztenyés karamellás sütijét ettem (és kereszt volt az ajtó felett), majd átsétálunk Párkányba de épp hogy csak betettük a lábunkat Szlovákiába már indultunk vissza mert ebédre várt minket népes családunk. Közel van Esztergom és csodaszép város, már gondolkodom hogyan jutunk el a gyerekekkel, a Hotelben van olyan szoba ahova mindannyian beférünk...

Korcsolya

Amikor rájöttem milyen szép helyen van a szállás

Bazilika

A legjobb KÁVÉZÓ

Szlovákia

 

Mária Valéria Híd

Csodákat pörget az idő (Kelt; 2017.január 13.) -

CSODÁKAT PÖRGET AZ IDŐ

Félkész házunk nappalijában ülve – nem sokkal karácsony után egy új év kezdetén – azon tűnődöm, milyen hosszú és kalandokkal teli út vezetett minket ebbe az igazi, meleg családi fészekbe, a budai hegység egyik városkájának felújított kis vályogházába, amelynek tenyérnyi udvarán hatalmas fenyő áll, mint egy őr, egy strázsa, tűleveles ágaival fölénk borul, s ezentúl ránk vigyáz, hetünkre: a nagy-Nagy családra.

Tízedik házassági évfordulónkat ünnepeltük a nyáron, s nekem úgy tűnik, mintha tegnap lett volna az a késő nyári találkozás, melynek másnapján már tudtuk, hogy együtt vágunk bele a családalapításba. Egy év múlva esküvőnk volt, a rákövetkező tavaszon pedig megtörtént A CSODA: kettőből hárman lettünk, kicsi – s egyetlen – lányunk születésével családdá váltunk. Alig múltam huszonnégy akkor, B., a férjem a huszonhatot töltötte.

Bizony CSODA volt Kornélia születése, csoda a javából!

Gyerekkorom óta anya szerettem volna lenni, már az ovis farsangon menyasszonynak öltöztem, s kiskorom kedvenc játéka a pólyás baba volt, lázba hozott egy csecsemő közelsége – sokat vigyáztam féltestvéreimre, unokatestvéreimre, szinte pótanyjukká váltam – s alig vártam a pillanatot, amikor én is szülhetek végre, de mire felnőttem, kiderült, nem ilyen egyszerű a helyzet…

 Főiskolai éveim alatt volt egy udvarlóm, de nem sokkal azelőtt lépett le, hogy igazán komolyra fordultak volna a dolgok, nem is bánom így utólag – én sokat akartam és fiatalon, ő keveset és később.

Mikor egyedül maradtam, egy klinikai kivizsgálás során (hála érte anyukámnak, hogy nem késlekedett orvoshoz vinni) kiderült: egy ritka betegségem van, amit ha nem kezdenek el azonnal kezelni, sosem lehet gyerekem. El voltam keseredve, sírtam, zokogtam, hogy pont én – aki egész életében erre készült – járok így. Még az államvizsgát se sikerült azon a nyáron letennem – pedig szabadultam volna már az egyetemről –, ami így télre halasztódott, külön a csoporttársaimtól. Nyomasztó magányomon dacos kijelentéssel próbáltam enyhíteni: Nem érdekel, akkor ebben az évben férjhez megyek és gyereket szülök -, mondtam a barátnőmnek. Abszurdnak tűnt, csak mosolyogtak rajtam, én inkább sirattam magamat – egy műtét várt rám ősz elején, és kérőnek még nyoma sem volt akkor –, de hogy a kimondott szónak ereje van, az hamarosan világossá vált számomra, s ezután az életemben azóta is számtalanszor tapasztalom. 

A letargiából keresztanyámék rángattak ki egy nyárvégi balatoni hajótúrával. Csak az unokatestvéreim miatt mondtam igent a meghívásra, velük mindig jól éreztem magamat, gondoltam, valahogy csak kibírom, de most velük sem tudtam feloldódni.

Mérgesen úszkáltam a hajó körül a naplementétől vörösre vált vízben. A közelben több kis vitorlás horgonyzott egy kupacban, s mellettük fürödtek a többiek a kikötőhöz közel, amikor B. odaúszott egy másik, hajóról, s a pókokról magyarázott valamit a rokonaimnak. Én csak a szemem sarkából figyeltem, nem mentem oda hozzájuk – nagyon haragudtam a világra –, de már akkor érezni kezdtem valami különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat, amit azelőtt senki iránt még. Pár nap múlva a Badacsonyi kikötőben megadtam magam – elengedtem undokságomat –, és egy csillagnézős, beszélgetős éjszakán bevallottam, mennyire szeretnék nagy családot. Azt mondta ő is, úgyhogy csinálunk, még az sem vette el a kedvét, amikor elmeséltem aggasztó helyzetemet, hogy az orvosok szerint nem lehet, mire ő azt mondta dehogynem, s azóta is majdnem mindenben hallgatok, rá, mert ha azt mondja rendben lesz, akkor úgy is van, azóta tudom.

Hirtelen minden akadály elhárulni látszott, olyan szépen alakult kettőnk között minden, a családja hamar befogadott (rokonaimmal már nagyon régi barátság volt az övék, így nem teljesen az ismeretlenből sodródtunk össze, csak később tudtam meg, hogy keresztanyám fondorlatos tervének lettünk mindketten áldozatai).

Azon a télen letettem az államvizsgát, és hamarosan eljött a műtétem ideje is. Amikor felébredtem az altatásból, az orvos közölte, hogy egy rövid időre elhárították az akadályt, de azonnal szülnöm kéne. Most, vagy soha – mondta, mert erre az állapotra csak a terhesség a gyógyír, és elirányítottak a lombikbébi programra. Ekkor már fél éve ismertem B.-t, aki mindent vállalva értem, velem jött a kényes és kellemetlen vizsgálatokra, s mikor már teljesen készen álltunk az orvostudomány beavatkozására, a következő kórházi kontrollra – az orvosok nem kis ámulatára – hasamban egy eleven kis magzattal mentem vissza.

Még azon a nyáron összeházasodtunk, s a rá következő tavasszal megszületett Kornéliánk, akinek épségéért egész terhességem alatt aggódtam (egy korai ultrahangon cisztát találtak az agyában, amitől azt hittem eljött a vég, és azért küldenek a genetikai tanácsadóba) de B., végig tartotta bennem a lelket, hogy olyan nincs, hogy baja legyen, és csak a legutolsó vizsgálaton derült ki, hogy megint neki lett igaza. A szülés előtti ultrahangon a kisbabánk teljesen egészségesnek és lánynak mutatkozott (B. azt mondta mikor kijöttem a vizsgálóból: lány??? nem baj!!!!  mert azt hitte fiú lesz). Így jött világra az első gyönyörű, igazi csodánk.

Kori (mert így becéztük őt a kezdetektől) rengeteget üvöltött az elején – talán csak éhes volt, vagy tudatni akarta itt vagyok, megérkeztem, nem is akárhogyan, figyeljetek rám – már első éjjel fel s alá masíroztam vele a kórházban, de olyan jó volt a karomban tartani, csodálni, szagolgatni, szeretgetni, hogy biztos voltam benne, nincs ennél nagyobb boldogság a világon.

Még a legelején ugratott B., hogy tán oda akarom-e szülni azt a gyereket a kis szobámba? Mert olyan gyorsan történt minden, hogy közös lakásunk még nem volt, ő is csak akkoriban kezdte feladni fotós munkáját, hogy olyan állást találjon, ami hosszú távon nagy család fenntartására alkalmas. Így lett informatikus; hamar beletanult, meg is szerette, azóta is csinálja. De végül mégis oda vittük haza az apróságot a kórházból gyerekszobám pár négyzetméterére.

Néhány hónappal a szülés után, nyugtalanítani kezdett a gondolat, vajon lehet-e másik gyermekünk, pedig az orvosok azt mondták, örüljek annak az egynek is, hiszen ez is csak keveseknek sikerül a hozzám hasonlók közül. De én azt gondoltam, nekünk egy biztos nem elég, s  nemsokára boldogan hívtam fel az örömhírrel  B.-t – mert nem bírtam kivárni, amíg hazaér –,  aki a na, jól van  kijelentésével adta tudtomra, hogy ő is örül, és egyetértettünk abban, hogy biztos fiú lesz,  ki is találtuk neki a Simon, azaz Simi nevet.

Lányunk alig fújta el tortáján az első szál gyertyát, az áprilist a nővérének hagyva május elsején megszületett Simon – aki dédapja álmodozó, merengő, nyugodt természetét örökölte – pont, ahogyan elképzeltük. Könnyű és gyors születése után a kistestvért B. szüleinek többgenerációs, régi családi házába vittük haza, amelynek kertjében a hatalmas hársfák megannyiszor vigyázták álmát alvó gyermekeimnek. (Gyakran változó, különféle lakásainkból, melyekhez a Gondviselés jóvoltából jutottunk hozzá, később is jó néhányszor vissza kellett térni ide, a végső menedékbe.)

Simi születésekor még frissen bennem élt, hogy  mit kell tenni egy újszülöttel, s valóban, a másodikkal jóval könnyebben ment minden a legelején ( sokat aludt és alig sírt), de ott volt az egyéves, aki szintén nagyon kicsi volt még ( keveset aludt és sokat sírt), és nem értette, miért nem csak vele foglalkozom. A tavasz és a nyár segített a mindennapokat átvészelni – amíg ketten össze nem nőttek játékban, evésben, alvásban – s az ősz már egy új lakásban köszöntött ránk.

Az alkalmi szükséglakások, rengeteg hercehurca és nagy erőfeszítések után a János-hegyhez közel találtunk rá első igazi közös otthonunkra, s azóta is ebben a városkában lakunk, közel a vadasparkhoz, majdnem az erdő szélén.

Mikor B.-vel összetalálkoztam, alig ismertem – nem egy rémálmomban jött már elő, hogy tévedésből mással élek, s ő mindig csak mosolyog ezen – betegágyamnál könnyesre nevettük magunkat, mikor néhány hetes ismertség után olyan dolgokat kerestünk egymásban, ami alapja lehet közös életünknek.  Egyik ilyen a vadonélő állatok észrevevése volt, – ahogyan ő fogalmazott, s most itt lakunk egészen közel a természethez, és nem egyszer botlottunk rókába vagy vaddisznó csordába házak között. Ahogy telt az idő, kiderült sokban hasonlítunk, vagyis inkább kiegészítjük egymást, jó természete van, nehéz kibillenteni nyugodtságából, ezt már akkor is láttam, pedig egyre nagyobb akadályokkal kellett megküzdenünk évről évre…

(Volt példa előttem, szétszakadt családban felnőve is találkoztam vele. Fél tucat unokatestvéremmel a nyarakat és a karácsonyt egy Maros-parti kisvárosban, a Vizes utcában töltöttük, s emlékszem, ilyenkor igazán boldogok voltunk. Ahogy nőttem, úgy ismertem és értettem meg igazán ott élő nagyszüleim egymás iránti határtalan szeretetét, az ő szövetségük vált kamaszkorom majd fiatal felnőttkorom reményteli vágyakozásává, hogy egyszer nekem is ilyen szerelemben legyen részem. Ma is azt gondolom, kegyelmi ajándék, ha az ember olyan társat talál, akibe mindvégig szerelmes tud lenni, s én úgy érzem B.-t azóta még jobban szeretem, amióta gyermekeimben is őt látom. )

 A harmadik, Nimród egy hideg téli éjszakán született; s már világra jöttekor pont olyan volt, mint apukája: nagy és erős. Később kiderült nagyapáira is igencsak hasonlít, nem csak kinézetben, de természetében is, talán ezzel magyarázható az a ragaszkodás, ami őseihez mindig is erősen vonzotta őt, és kisgyermekkorának rajongásig szeretett fontos személyei lettek. Annak ellenére, hogy harmadszorra már kezdett teher lenni a babavárás –előtte kétszer is könnyű dolgom volt –, mindig CSODÁNAK éltem meg egyre növekvő pocakomat, és sosem felejtettem el – egy-egy nehéz pillanatban szándékosan emlékeztettem magam rá -, hogy a CSODA nélkül egy sem lehetne, és ő már a harmadik (!)  akit hordozok a szívem alatt. Toltam a testvérkocsit, amiben elől- hátul is utaztak, és róttam a köröket a fagyos utcán – a kihalt játszótér egyetlen látogatói voltunk –, hogy jól elfáradjanak és aludjanak végre, mikor haza érünk, mert ha nem levegőztünk eleget, biztos szétszedték a lakást. Az első mindig én voltam, aki kimerülten zuhant az ágyába, és sokszor úgy éreztem sosem lesz vége egy-egy napnak B. nélkül, aki nagyon sokat dolgozott akkoriban.

Azt hittem, ha megszületik a legkisebb királyfi, könnyebb lesz, de ekkor kezdődött csak az igazi nagycsaládos kaland, mert onnantól kezdve – ahogy mondani szoktam – elvesztettem a fonalat. Bár ketten egész jól eljátszottak már a nagyok, azért ha túl mély volt a csend, mialatt a kicsivel foglalkoztam, mindig rosszat sejtettem (készült egy-két freskó az előszobafalra, gyurma-aknamező biztosan a szőnyegre, volt magasra mászás a veszélyzónába vagy közös konnektorszerelés és így tovább…) de ha a közelünkbe jöttek, akkor simogattak, matattak rajtam, orrot téptek, rám ültek-tapadtak és mindent, mindent akartak. És amikor éppen nem imádták egymást, akkor veszekedtek, és a kicsi sikítozott, hogy a vad Koji bánt, és verekedtek és kergetőztek, és éhesek voltak, meg szomjasak voltak és néha el kellett bújnom mindegyikőjük elől, hogy egy kis nyugalomra leljek. Szegény babát sokszor a konyhába menekítettem, ahol sikerült megnyugodnia és elszenderednie, de akkor felkeresték aggódva, hogy jaj hová tűnt, a kistesóka? – és felébresztették, csipkedték, meg fogdosták és fölé hajolva grimaszoltak, és csak remélni tudtam, hogy ez náluk a szeretetet jele.

Anyai fantáziám pedig szárnyra kapott, soha előtte nem voltam olyan kreatív, mint amikor a zöldséget és gyümölcsöt próbáltam beléjük diktálni, vagy éppen a mumust kellett egy kitalált történettel az ágyról elűzni és kidobni az ablakon, vagy próbáltam meggyőzni őket, hogy a kádban úszkáló szöszök egyáltalán nem ijesztők. És ők nagyokat kacagtak és megkönnyebbültek, és olyankor éreztem, mennyire fontos vagyok nekik, és az apukájuk is, aki ha tudott, mindig beszállt a mókába, és sokat segített, hogy túlélhető legyen ez az egész.

Nekünk mindig akkor lett könnyebb velük, mikor a legkisebb is elérte az egyéves kort, láttuk megmarad, megmaradnak, és mi is megmaradunk, valahogy magunk mögött tudtuk hagyni a múlt nehézségeit, s ekkor kezdett motoszkálni bennem mindig az érzés, hogy nincsenek elegen, és még többet szeretnék…

 Amikor negyedszerre lettem várandós, már nem mertem világgá kürtölni a hírt – mert kicsit későbbre szerettük volna – s csak akkor szóltunk a családnak, amikor egy hónap szigorú fekvésre lettem ítélve, hogy megmaradjon a kisbabánk. Ugrált a fejemen a kicsi, a pici meg a mini, de mindig jött valaki, aki megmentett, hacsak egy órácskára, annyira, és a legkisebb, a még meg sem született bent maradt, mert tudta, hogy várják.  Anya, szülöd már azt a gyereket? – kérdezte a négyéves, és mindenkinek boldogan újságolta, hogy ez már biztosan lány lesz.

Fiú lett.

Boldizsár, a negyedik, kivételesen császárként jött a világra, és akkor még nem is sejtettük, hogy talán figyelemfelkeltésnek szánja a zsinórt a nyaka körül, ezzel követelve meg a sürgősségi ellátást, hogy kitűnhessen a sok közül, s a mai napig ezen mesterkedik hangerejével és tetteiben is folyton-folyvást. (Egyszer majdnem a határon maradtunk, amikor alig látszott még ki a kocsiból, de a hátsó ülésről rekedtes, erős hangjával jónapot kis barátocskám-mal köszöntötte a határőrt, aki nevén nevezte a szemtelenkedőt: Boldizsár? Melyik az a Boldizsár? Te itt maradsz velünk? – de azért tovább engedett.).

Negyedik szülésem előtt pár nappal jött a telefon, hogy B.-t trombózissal azonnal befektették a kórházba. Hetek óta fájt a lába – akkor sérült meg, amikor családunkat költöztette az utca másik felére egy hatalmas lakásba, amit népmesei fordulattal jótevőinktől kaptunk kölcsön, hogy elférjünk, amikor már hatan leszünk – de hogy ennyire súlyos a helyzet, csak akkor jött rá, amikor alig bírt a lábára állni. Engem már a kórházi ágyából hívott fel, hogy tilos megmozdulnia, nem engedik haza, s ekkor anyukám sietett a segítségünkre: hozzánk költözött, és minden nap bevitt B.-hez látogatásra, utána átszállított a klinikára (mert a végén már naponta kellett vizsgálatra mennem), és reménykedve vártuk a pillanatot, amikor végre megindul a szülés.

 De nem történt semmi.

Hiába beszéltem hozzá a hasamon keresztül, hogy most már igazán megszülethetne, mert a nagyok – akik a nagyszülőknél nyaraltak ezalatt – is szeretnének haza jönni, ő csak várt és várt, talán az apukájára, aki messze volt tőlünk. Aztán nem kapott több haladékot, és egy vasárnap reggel – akkor először – nem a férjem vitt be a kórházba, hanem anyukám, és én egyedül vonultam a szülőszobába, hogy világra hozzam gyermekünket. Hirtelen történt minden, mert a rossz szívhang után már a műtőben találtam magam és gyorsan elaltattak – épp csak fel tudtam hívni B.-t, hogy imádkozzon – s amikor felébredtem az első, amit hallottam, hogy ne izguljon anyuka, szép nagy és egészséges a kisbaba.

Egészséges lett, csak ez számított, de megint feljebb került az a bizonyos léc, amit mindig csak a hit próbájával tudtunk megugrani…

Pár nap múlva egyesült a család, mindannyian haza térhettünk, de én lassabban épültem fel, mint eddig bármikor (és B. is csak terápiás kezeléssel lehetett szabadlábon), de a gyerekek boldogsága leírhatatlan volt, s még mindig látom magam előtt a tolongást a mózeskosárnál, hogy ki foghassa meg előbb a kistestvért, és csodálták őt, aki megint szeretetet és összetartást hozott a családba.

Négy gyerekesként a mindennapok eseménydúsan teltek, de a lényeg mindig ugyanaz volt: túl kicsik, túl sokan vannak, túl sokat akarnak, túl sokat akarok, túlontúl lehetetlen az egész. A nagy lakás igazi nagycsaládos fészkünk lett, csodaként éltük meg, hogy ott lakhattunk, bár a kislakásunkat nagyon megsirattuk mindannyian, a gyerekek is sokszor visszavágytak a másfélszobásba, ahol egy kupacban éltünk. Reggelre sokszor itt is együtt ébredt a család, mert éjszaka jöttek, bebújtak, kitúrtak, ránk feküdtek, mindegy volt ki és hol, csak mindenki aludjon valamennyit. Esténként B. mentett meg, amikor hazaért és sosem kérdezte, miért nincs rend és tisztaság és meleg vacsora, csak jött és segített, ahol tudott, és reggel is ő vitte őket óvodába, hogy működjön az új rendszer.

A szerepjátékok a gyerekeknek (hatalmas tárházuk volt belőle), a zene mindenkinek (sokat énekeltünk és táncoltunk), a csokoládé nekem (rengeteget ettem), a filmek kettőnknek B.-vel kellettek ahhoz, hogy feltöltődjünk egy-egy téli estén, mert azok mindig nagyon nehezek voltak a bezártság miatt. A Hattyúk tavából táncoltak sokszor a gyerekek, a legnagyobb, az egyetlen lány sokszor kérte kisöccseit, hogy „fiúk! gyertek, ne nekem kelljen már az összes szerepet eltáncolnom!” és ők mindig lelkesen beálltak a nővérke mellé hercegnek vagy háttértáncosnak, csakhogy szent legyen a béke, de a Mikulásnak öltözés legalább ilyen szórakoztató és évekig tartó része lett az életünknek, amikor még nyár közepén is előkerült a cipőkből egy jó gondosan elrejtett ajándék.

A kicsik szeretettankjait egyenként kellett feltölteni, s én igyekeztem eleget tenni mindüknek külön-külön is , s néha csak egyet- egyet magammal vinni valami  kalandozásra  – azóta is így hívjuk ezeket az elszökéseket – amikor lehetett választani valami kis programot vagy apróságot az öröm kedvéért.

Akkor azt gondoltuk B.-vel, hogy eddig és ne tovább, mert túl sok ijedtségen estünk át  (amikor Boldizsárt majdnem felvágták mert nem tudták mi baja lehet); és túl nagyon sok betegségen (mert már táblázatba kellett vezetnem kinek mikor milyen gyógyszert adjak be); és túl jó néhány baleseten (én a lépcsőről csúsztam le a mózessel a kezemben, Simi pedig az arcát zúzta össze a felismerhetetlenségig egy rosszul bevett biciklis kanyarral), amik már jócskán feszegették tűrőképességünk  határait.

De akkor is jó volt nagycsaládosnak lenni, mert a rengeteg félelmetes dolog mellett mindig ott volt a kegyelem az életünkben, a család és rokonok segítsége, a sok támogatás anyagilag, fizikailag és lelkileg, a rengeteg közös játék, amikben nekünk felnőtteknek már csak gyönyörködnünk kellett (otthoni táncbemutatók, bábelőadás, színdarab, mesék, amikből sokszor egy szót se értettünk, mert főleg maguknak motyogtak), és a sok ünnep, amit közösen mindig meg tudtunk élni, mert olyan nem volt, hogy karácsonykor, húsvétkor, anyák napján vagy születésnapokon ne tudtunk volna együtt örülni, s büszkén mutogatni nagyszülőknek, dédszülőknek az orgonasípokat. Csak egyszer fordult elő egy nagy, családi karácsonyon

 – talán épp a harmadik lakott a hasamban –, hogy egy betévedt távoli rokontól megkaptam, hogy milyen felelőtlenség ennyit szülni,: fel is kell ám azokat a gyerekeket nevelni, amire  azt válaszoltam, hogy a mi családunkban  tudtommal még senki nem halt éhen, és hála érte, hogy az idő minket igazolt. Amennyi kellett, mindig volt.

Mint jó cinkostársak, sokáig titkoltuk és nem tudtuk, hogyan mondjuk el a világnak, hogy megint szülők leszünk, mert biztosra vettük, hogy most már tényleg bolondnak néznek minket, de mi ugyanazzal az izgalommal, mint néhány éve az elsőnek, örültünk az ötödik várandósságnak.

Nem volt még ekkora korkülönbség – a hét, a hat, a négy és a két és féléves mellé sok izgalommal teli hónap után született meg az ötödik, aki többször is jól ránk ijesztett benntartózkodása során (féltünk, hamarabb akar előjönni). Egy újabb CSODA folytán a kiírt időpontot megvárva (egy nappal a programozott császármetszés előtt), a leggyorsabban és gond nélkül, természetes úton jött a világra Dominik, akit az év decemberében a fa alá tehettünk, mint a karácsonyi gyermeket, szeretetünk és hűségünk jeléül.

 Kornélia, Simon, Nimród, Boldizsár és Dominik alig hét év alatt születtek, mert mindegyikre vágytunk és szerettük volna őket sorba, hogy minél előbb nagycsaláddá válhassunk. Én újra és újra át akartam élni az érzést, hogy életet adok, hogy kettőnkből valami új és megismételhetetlen lesz, és mindannyiszor kíváncsian vártuk vajon kire hasonlít – az ősökre-e vagy ránk – a következő, akit hazavihetünk.

Az utolsó születésénél megkérdezték az orvosok: na mikor jön a hatodik? és mi fejcsóválva bólogattunk egyszerre B.-vel: nem kérem, nekünk ennyi is elég lesz, s csak a lányunk nyaggat azóta is, hogy ez így nem jó, ő kistestvért szeretne, bárcsak lenne még egy.

Dominik hathetes volt, amikor; fellázadt a szervezetem. Akkor derült ki, hogy a sok gyereket nekünk nem adják ingyen. Többször kórházba kerültem epebajjal (nagyon fájdalmas és ijesztő volt), amin csak műtéttel tudtak segíteni – s ekkor kétszer is el kellett szakadnom az újszülöttől – akit a távolból akkor is próbáltam táplálni, amikor azt tanácsolták inkább válasszam el a sok gyógyszer miatt, de nem akartam, és mikor egy hét távollét után újra visszakaptam, megint anyatejjel szoptathattam. Aztán pár hónaposan a kisbaba lett nagyon beteg, és vele kerültem hosszú időre a gyerekosztályra, ahonnan átjárásom lett az urológiára, mert a vesémben is számtalan kő rendetlenkedett, és nem voltam túl jól. Biztosan a sok terhesség, mondták, biztosan, de semmiért se adtam volna egyiket sem, és mindennek ellenére kitartottunk, imádkoztunk és mindig vártuk, hogy jobbra forduljon a sorsunk és rendbe jöjjenek a dolgaink. A végén már olyan voltam, mint Bruce Willis a Drágán add az életed-ből – akit már vagy hatszor lelőttek és még mindig élt, – vagy az Airplane-ből a zuhanó repülőgépen utazók, akik csak akkor sikítottak mikor bemondták, hogy elfogyott a kávé…

A nehézségek megerősítették a kapcsolatunkat B.-vel, aki végig állta otthon a sarat az öt gyerekkel, és biztos volt benne, hogy ennek a lejtőnek is vége lesz egyszer, csak tartsunk ki (hitben, szeretetben, mert a gyerekeknek rám is szüksége van), és minden jóra fordul. Igaza lett, bár sokáig tartott, mire elhittem…

A tengerhez is eljutottunk a sok próbatétel után, a gyerekeink odáig voltak a hatalmas kékségtől, ami kimosta belőlünk az elmúlt évek minden fájdalmát és megpróbáltatását, végre úgy éreztük, hogy kerek a világ és ott az Adriánál, amely olyan vakítóan kék, hogy az ember szemén keresztül egészen a szíve mélyéig hatol a gyönyörűség, rájöttünk, hogy mindazt, amit addig hittel kértünk, megkaptuk.

Akkoriban kellett kiköltöznünk a kölcsönlakásból, és a család éveken át tartó közös imái meghallgatásra találtak, ráleltünk egy kertes kis házra, amelyben el tudtuk képzelni a következő félszáz évünket (vagy még többet), ahova haza várjuk majd gyermekeinket, unokáinkat. Rengeteg munkával a roskadó vályogból tágas családi ház kerekedett, s az építkezés egy éve alatt mi újra a nagy hársfás házba költözünk két kicsike szobába egy utolsó nagy zsúfolódásra a nagyszülőkhöz. Próbáltuk ép ésszel túlélni az összezártságot, a nagy olasz család életérzést és az ingázást a bázis és a szomszéd város között, ahova a gyerekek iskolába, óvodába jártak. Számos konfliktus forrása volt ez a helyzet, de kibírtuk, mert átmeneti állapotnak tekintette mindenki, és mert pár kilométerrel odébb várt minket álmaink (épülő) otthona, amelyre oly sok éve vágytunk.  

Ebben a házban ülök most is, szemben a déli ablak előtt álló nagy diófával, melynek ágára téli eleségért száll rá a cinege, s abból az almából csipeget, amit a Nagy gyerekek tettek ki neki, mert a gondoskodást megtanulták kicsi koruktól fogva.

A házunk hangos, ahogy B.-vel mindig is szerettük volna, még nincs kész, de dolgozunk rajta. Gyerekzsivaj tölti be az utcát – amióta itt lakunk, legnagyobb családként a környéken – s ha végig sétálok rajta, a Maros-parti Vizes utca jut mindig az eszembe…

Mindegyiket másképp és mégis ugyanannyira, mondta nagyanyám, amikor kérdeztem, hogy lehet ilyen sok unokát egyformán szeretni.  Amióta anya vagyok, én is tudom.

Az elsőt, mert első és egyetlen (lány), erős, határozott egyéniség, példát mutat játékban, rajzban, tanulásban, és mert akaratossága ellenére olyan gyengédséget pakol észrevétlenül is fiútestvérei szívébe, amit én aligha tudok pótolni (anya, köszönöm, hogy ápolsz, csak azt nem tudom, hogyan háláljam meg!).

A másodikat, mert szelídke, és pont olyan, mint én a merengős tekintetével, dilemmáival, (kalózi vagy lovagi dolgot válasszak, anya?) és mikor hangosan kiabálok egy ideje, hogy most már elég legyen, és csinálják már meg amit kérek, ő nyugodtan álmodozik tovább, majd kedvesen rám néz és azt mondja,  imádlak mama!

 A harmadikat, mert ő már most tudja, száz gyereket akar, és olyan érzelmes nagy mackó, aki mindenféle kincseket gyűjt, és  potyogó könnyeivel siratja  az elmúló szép pillanatokat, s aki a legjobban szeret főzni a kis sámlin állva, s aki azt mondta nekem: anya olyan selymes vagy mint a tyúknak a bőre! De ő mondta azt is, hogy olyan szép voltál mikor fogtad a kistestvérünket az ágyon, és mi oda mentünk hozzád!

A negyediket, aki Joe Cocker-es hangjával az összes szuperhősnek elképzelte már magát, és feleségének is engem akar, de kíméletlenül megmondja, amit gondol a főztömről is: ez pont olyan, mint a nagypapáé, csak ennek nincs íze.

És az ötödiket, mert olyan jó, hogy van nekünk még egy kicsink, aki mindent ismétel, mint egy kispapagáj, és nem maradhat ki semmiből, amit a testvérei csinálnak, és mindig úgy érkezik haza, hogy kiabál: sziasztok többiek, megjöttem!

Egy-egy nyugodt pillanatban, mikor éppen békésen eljátszanak együtt, és nem vadul az őrjöngő ötös, nézzük őket B.-vel, s azt mondja: milyen kevesen vannak! – megint csak ugrat, remélem.  Nem hinném, hogy túl nagy ez a ház hetünknek, de ahhoz, hogy idáig eljutottunk, CSODÁK sora segített, nekünk mindig alakult a következő lépés, amitől ők sorban megszülethettek.

Hogy ezután mi lesz velünk, inkább nem szeretném tudni, de megnyugtatóan cseng fülembe bölcs nagyanyám hangja: majd az idő kipörgeti Orsikám.

                                                                       Gulácsi Orsolya

Múlt és jelen

Ma kaptam egy üzenetet. Ennek hatására írok mert amúgy elhanyagolom ezt a kis szigetet ilyen olyan kifogások miatt.
Sokszor bele se gondolok milyen sok mindenünk van a JóIsten Gondviselő kegyelme által. Mindig elmondom itthon mikor fáradt vagyok hogy nem lehet öt gyerek mellett dolgozni. És mégis találok munkát és mégis megcsinálom a hetet és mégis működik minden, nehezen de működik. Hálás vagyok azért, hogy minden gyerekünk a helyén van, csinálják a dolgaikat, rendes közösség veszi őket körül és persze vívják a harcaikat de csak annyit kapunk amennyit bírunk. Az angyalkák szárítógépet hoztak karácsonyra. Ez is csoda folytán, - ajándék - ezzel sok minden helyre állt minden mert évek óta erről álmodozom, hogy rendezzük a kaotikus helyzetet de egyszerűen sosem volt annyi, hogy szerezzünk és most ez is lett - nem saját erőből - . De azt hiszem mindennek úgy tudok örülni mint egy kisgyerek talán túl sok gyerekes vonás van bennem sokszor nem lehet komolyan venni éppen emiatt...ma végig nevettük a vacsorát a gyerekekkel...
De nyavalygok mert nehéz felkelni és mindenkit elindítani és becsomagolni az össze tízórait de előtte mindenkit megreggeliztetni és a hátukra tenni az iskola táskát (mert van olyan gyerekem aki amúgy anelkül indul el néha), és ilyenkor már azon idegeskedem, hogy nem vissza bújok a finom ágyikóba vagy takarítgatok itthon amíg haza nem érnek hanem útra kelek és vár a munka világa. Szabadabb vagyok, sokkal jobb mint a rengeteg kötöttséggel és elvárásokkal teli általános iskola de ez is munka itt magammal szemben vannak elvárásaim és szeretnék megfelelni minden területen de nem könnyű. Szeretném jól csinálni azt amit csinálok amikor anya vagyok azt, amikor tanítok azt, amikor kicsikkel foglalkozom akkor azt. Egyetlen nagy hiányosságom pedig még mindig a főzés mert azzal hadilábon állok nem vagyok elég jó benne és nem is szeretem igazán talán egyik a másik miatt van. De nyitott vagyok a fejlődésre, hogy mire nagymama leszek és jönnek haza a szép lányokkal a fiaim akkor meg tudjam őket etetni a finom főztömmel...legalább majd akkor.
És hát öregszem már közelebb a 40 mint a 30. Egy-egy betegség pedig egyre jobban aggaszt, a hipohondria növekszik az évek múlásával és néha rám tör az elmúlás és megijeszt...
A házunk egészen lassan alakulgat valami mindig történik általában apró dolgok de nekünk sokat jelent mert sokat várunk rá mindig, hogy mindig egy kicsivel előrébb léphessünk. Ez sem természetes, hogy van, sokat dolgozunk érte, hogy fenntartsuk, megtartsuk Berci is mindent elvállal de szerencsére szereti a munkáját és jó is benne csak hát az idővel mindig hadilábon állunk.
Hiányzik a közös vacsora például. Pedig állítólag ez a legfontosabb egy család életében hogy leüljenek együtt. Nekünk ez legtöbbször csak hétvégén sikerül, hét közben egyedül vagyok a gyerekekkel esténként...néha nem.
Na de a munka. Van két hittan órám, zeneovi, zenebölcsi és 4 szolfézs órám a héten (átmeneti helyettesítés nem tudni meddig november óta), és zongorát is tanítok. El van osztva a héten.
Na és a logisztika. Sok külön órájuk van a gyerekeknek amit nem én erőltetek hanem ők szeretik, és Nimródnak gyógyúsznia kell egy héten legalább kétszer (most télen Berci viszi ha tudja), Boldival pedig logopédiára (pontosabban diszfóniára ) járunk heti egyszer be a városba. Nem tudom hogy fér bele ennyi minden tényleg nem. Akad segítség, Domi keresztanyukája sokszor, a szomszéd Kori barátnője is sokszor, Berci szülei is beszállnak ha kell és anyu is jött már beteg gyerekemhez hogy taníthassak.
Ebben a rohanásban viszont elvész a lényeg. Elvész az a misztikum amit az itthon töltött évek adtak, ami sokszor borzasztóan nehéz és fájdalmas volt de sok csodával teli és így utólag visszagondolva már csak egy pillanatnak tűnik az egész. Beszippant a világ, hogy is mondjam, nehéz árral szemben úszni...
Bercivel próbálunk meglógni néha - ebből nem engedek - és kicsit gyerekek nélkül lenni, remélem nem lesz beteg senki mert most is készülünk egy mini útra, hogy ne őröljenek fel a hétköznapok rohanása. Karácsony előtt jó betegek lettünk, mindenki végig ment egy nagyon csúnya vírus így az ünnepekbe se úgy érkeztünk ahogyan szerettem volna. Bánt, de elmúlt, megint Húsvét közeleg amikor az első gyerekünk született. Mintha tegnap lett volna...
Egy pályázatra írtam az elmúlt 10 évünkről egy irományt, nem nyertem semmit de jó volt megírni mert átgondoltam végig vettem mi minden történt.  Közzé teszem majd.
Ma pedig balettot láttunk az Erkelben Giselle. Elvarázsolt. Nagymama, Kori, Simi Peti (unokatesó) és én. Ezt a fajta szabadságot viszont szeretem.

                                                                   2018 Karácsony

Azért tudom...

Azért tudom, hogy olvasnak még sokan pedig igencsak elhanyagolom ezt a kis lelki útvonalat, hogy rendbe szedjem a gondolataimat és hírt adjak magunkról.
Jól vagyunk és igazán szép és tartalmas nyarunk volt. Hálás vagyok mert teljesen kereknek éreztem mindent idén nyáron ami nagyon nagy ajándék volt számunkra.
Sok szép helyre eljutottunk és az első olyan családos nyári szüneten vagyunk túl, hogy sokkal pihentebbek vagyunk mindannyian mint nyár előtt (mert szinte mindenki önálló  a maga szintjén és mintha lassacskán megtanulnák a dolgok rendjét és módját). Persze ijedtségből kijutott idén is: Nimród egy hatalmasra dagadó darázscsípéssel, Boldi egy tavaszi lépcsőn leeséssel majd egy gyereksebészetre rohanással (férfias testrésze került ijesztő helyzetbe de megúszta a beavatkozást) utána Simi iskolakezdéses ártalmatlan esésnek tűnő könyökrepedésével (2,5 hét gipsz) hozzuk az átlagos nagycsaládos szintet és még van ez az finomság amit most nem részletezek...

Felmondtam az iskolai munkát, családom érdekében tettem ezt. Egyre több feladat hárult rám, és mindent maximalista módjára igyekeztem teljesíteni miközben vergődtem mert lehetetlen volt minden téren helytállnom, végül az év végén egy rengeteg munkába tellett produkcióm került méltatlanul a kukába úgyhogy feltette az Í-re a pontot és segített a döntésben, az elengedésben.
Bár úgy egyeztünk meg Bercivel, hogy nem fogok dolgozni de az iskola utáni űrt nagyon nehéz a családi budgeten pótolni ezért ami szembe jött azt elvállaltam és így a rengeteg sakkozás és szervezés után elindulni látszik az év a gyerekek eszeveszett órarendjével és az én elfoglaltságaimmal összeegyeztetve.
Már 4 iskolásunk van pedig tudom, tudom....még csak most születtek...
Boldi elsős lett idén, gyönyörűen veszi az akadályt, Simi alsós osztályfőnökéhez irattuk és nagyon büszkék vagyunk a kis negyedik gyerekünkre mert mintha kicserélték volna: szófogadó, rendes, kötelességtudó kislegény vált belőle.
Nimród harmadikos és továbbra sem a kedvence az iskola és a tanulás de a bandájával jól elvannak és így átvészeli az iskolával járó kellemetlenségeket....
Simi és Kori pedig gimnazisták. Simi lazább Kori maximalista egyikük könnyebben hoz ötöst a másikat meg jobban érdekli.
Domi pedig egyedüli óvodásként éli mindennapjait, több-kevesebb jókedvvel indul reggelente az oviba de aztán alig tudom elhozni délután mert mindig valami akció van a barátokkal. Nő is van a dologban, nyár végén közölte, hogy :"Anya, megkérem Lovas Adél kezét!" - majd a szememre vetette hogy nem vettem gyűrűt ekkor Kori előállt egyel azt bevitte átadta de aztán megakadt az ügy a kislány ugyanis még nem akar férjhez menni bár Domi kedvére való és vannak nővérei akik egyenesen Domika karjába lökik Adélkát. Hát így.

Azért tudom, hogy ez a blog már nem olyan mint régen.
De azért még van, és ez jó.

Kölcsönbe a szemüveges, a leesős, meg a tízéves és persze a többiek is

Most, hogy Simi 10 éves születésnapjára a képeket rendezgetem sok fotóra leltem. Olyan más vissza nézve, nem látszik rajtuk a sok nehézség és fájdalom, megpróbáltatás csak az öröm és boldogság. Egyre inkább érzem, hogy csak kölcsönbe kaptuk őket, hogy nem birtokolhatjuk csak terelgethetjük őket és legnagyobb erőnkkel azon kell lenni, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőlük s emiatt magunkból is emberi önzésünket a minimálisra csökkentve.

Hétfőn megtudtuk a szemészeten, hogy a hónapok óta tartó hunyorgás  mögött egy folyamatosan romló szempár van, amelynek Kori a tulajdonosa. Egyetlen lányunk szemüvegessé vált a héten. Gyönyörű így is hogyne lenne az de a gondolattal barátkozni kell, hogy ez már mindig így lesz életének része lesz ez a segédeszköz. A 2 héttel korábbi szívultrahangon viszont minden negatív volt kivéve azt a laza billentyűt amit pár éve fedeztek fel és amíg tünetmentes nem kell vele foglalkozni csak néha nézegetni (anyai, nagyanyai és dédnagymamai ágon is örökölte a szíveltérést).

Boldika szerdán este  - mikor azért indult hogy hívjon engem a földszinten ülő és szemüveg trauma enyhítő beszélgetést folytató anyát hívjon esti imára -  körülbelül 3 métert gurult a házi lépcsőnkön lefelé úgy, hogy a dübörgést már hallottam egy ideje majd hamarosan megjelent szemeim előtt a zuhanó gyermek is. 1 héttel előtte dolgozóban voltam amikor az oviból hívtak, hogy ne ijedjek meg de menjek azonnal mert úgy lezuhant a bringával a betonra hogy össze vissza zúzta magát és haza kellene vinni megfigyelni (nem lett semmi csak sok seb). Előtte lévő héten pedig egy játékról esett le akkor csak az orrát ütötte. Lehet hogy neki is kijárna egy szemészeti vizsgálat de legalábbis néhány szabad nap mert egy ideje mondogatja, hogy nem jó ez az ovi már nem akar menni nem akar bent aludni mert minden olyan unalmas és menjek már érte, és válasszak olyan munkát ahol el lehet a gyerekeket hozni hamarabb. Tehát az is lehet, hogy nekem szól az egész. Vagy csak kajla....
A lépcsős zuhanás után aztán nem tudott lábra állni és keservesen sírt amikor megpróbáltuk sétáltatni úgyhogy éjjeli János kórház lett belőle, Berci éjjel bent aludt vele én másnap reggel mentem be. Semmije nem tört de belső vérzésre gyanakodtak (a 8-10 lépcső fokos esés miatt) meg hát agyrázkódásra de Boldi mint egy intelligens gyurma (amivel bármi van egyben marad) megúszta néhány folttal és végül minden vizsgálat negatív lett.
Hát valahogyan ezek hatására kavarognak bennem a gondolatok a "kölcsönbe" dologról.

A pici, az emelet, a földszint, a tanítás, a baba

Úgy vártam, hogy írjak.

A PICI
Kezdem is az elején. Domi nagyon vicces. Régen Kori és Simi hatalmas fejezeteket kapott az aranyköpésekre az ötödik gyereknek meg már alig jut ebből. Pedig a nagyok sokszor rákapnak a blogolvasásra és nagyon jókat mulatnak saját magukon. Jó lenne mindent írni...
Domi vicces de nem szalonképes. Úgy magába szívja a nagyok összes szavát, hogy az ő szájából igen csak nevetséges az, amiért a nagyoknak szidás jár. Pedig úgy szeretnék idézni...na majd cenzúrázom és talán lesz egy fejezet hamarosan.
Domi odáig van a dadusért aki Heni néni de Boldi elnevezte Henci mamának (30 éves ) és azóta úgy becézik. Domi közölte, hogy Pókember lesz farsangon és megkérte Henci mamát, hogy legyen MériDzsén és legyen vörös haja ami be van be van fonva (Henci sötét szőke szögegyenes hajú). Azt mondja megoldja nagyon szereti Domikát!
Nagyon magas hangon beszél az oviba lépve hallani, hogy melyik csoport szobából jön ki madár hang és cuki mert bújik nagyon ("bujikázik") és nagyon szeret bent játszani (csak reggel elindulni nem).
Este 7 körül rettenetes üzemmódra kapcsol és mint motoregér körbeugrálja a lakást majd altatásánál és mesénél a gyerek szobában dübörög, alig lehet leállítani sokszor ráugrik a többiekre amitől ők kiabálnak úgyhogy a fektetés azóta sem lett csendesebb...

AZ EMELET
Karácsony reggelén Berci elérkezettnek látta az időt, hogy felköltöztesse népes családját az emeletre. 1 év és néhány hónappal a tervezettnél kicsivel később 2017 Szentestéjén az egész család az emeleten aludt és így van ez azóta is amig a mi földszinti hálószobánk el nem készül. Nagyon hangulatos oda fent közel sincs készen de megnyílt az élettér és a magánszféra kialakulóban van, ennek ellenére egymás hegyén hátán szeretnek a legjobban ami azt hiszem érthető. Kori lány szobát kapott a fiúk kettesével vannak elszállásolva mi pedig a kisebbik párosnál tanyázunk egyenlőre. Otthonos.

A FÖLDSZINT
Kéne könyves meg beépített meg egy szárítógép meg pakolóhelyek és akkor már majdnem készen lenne de egyenlőre nincs félretennivaló még így hogy dolgozom se elég ami van úgyhogy szépen apránként ami lehet hogy annyit jelent, hogy ha majd megnyerjük a lottót. De ez most nem fontos csak a törlesztés és hogy itt vagyunk ebben a házban amire annyira vágytunk mindannyian.

A TANÍTÁS
Egyre rutinosabb vagyok, van kórusom amit csinálok szépen megugrottuk a karácsonyi koncertet de nagyon melós és még mindig vannak olyan osztályok akikkel nagyon-nagyon nehéz. Gondolom ehhez is rutin kell meg egy tantárgy ami nem az ének de hát ez van ebből kell a legjobbat kihoznom és kész. Bercivel csapatmunka van mivel változások vannak a suliba egyre többet kell bent lennem és a betegségek továbbra sem kímélik a gyerekeket annyival módosulva hogy felváltva dőlnek ki és akkor kell lennie valakinek aki ellátja azt a beteget és hordja viszi a többit. Mert szinte egész héten jövés menés van cserkészet, zeneórák, sport és úgy hogy igyekszünk a minimumot hozni de öt gyereknél olyan már nem igazán létezik csak ha mindenki mindig itthon ül ami meg nem túl jó ötlet.

BABA
Editnek (a bébiszitterünk) babája született, mindig is erre vágyott , hogy legyen sajátja (aki hozzánk jár vigyázni annak általában ez be is jön) és most nagyon boldog, a gyerekeim meg sajátjuknak érzik a kicsikét, nagyon szeretnék ha közelebb lakna hogy mindig játszhassanak vele. Edit távozását nagyon rosszul élték meg és azt hiszem ez kölcsönös de hát ez az élet rendje. Vasárnap délután megnéztük Petikét, Kori egy saját készítésű karkötőt fűzött amelyen kirakta a baba nevét betűs gyöngyökből, Simi saját pénzéből vett egy "bújós állatot", hogy a kisbaba hozzá tudjon bújni, Nimród, baba könyvet vett a pénzéből a többiekkel közösen, Boldi rajzolt egy képet amelyen
BOL-DI és PETIKE van nagyon vicces lett, Domika pedig egy Mikulásos könyvet emelt le itthon a polcról úgy érezte ez a leginkább alkalomhoz illő. Mindannyian megcsodáltuk ezt a gyönyörű kis férfit akit abban a percben elhoztam volna de itthon már igencsak jólesett a tudat, hogy nem nekem kell felkelni hozzá éjjel.