Mikor először felmerült bennünk a gondolat, hogy Budakeszire költözzünk, nagyon féltem. Hiába jártam ide gimnáziumba, hiába ismertem a környéket errefelé, mégsem mertem kiköltözni a városból ahol olyan sok ember van és minden bolt a közelben és Berci is haza ér a munkából 20 perc alatt.
Akkor azt mondta egy nagyon jó barátnőm, hogy ne féljek mert az ember tömegben is borzasztó magányos tud lenni, sőt még jobban egyedül érezheti magát.
Aztán Bercivel döntöttünk, itt lesz az első lakásunk. Megérkeztünk az akkor 3 hónapos Simivel, és a kicsit nagyobb Korival és én ültem a dobozok között és próbáltam kipakolni. Egyedül éreztem magam, Berci dolgozott és én nem tudtam, hogy varázsoljak a káoszból otthont, bár szerettem a lakást az első perctől fogva mégsem tudtam mit kezdjek az új helyzettel. Aztán lassacskán rend lett, a lakást belaktuk és egyre jobban bizonyosságot nyert, hogy miért "kellett" ide költöznünk.
Most már barátaink is vannak nekünk is a gyerekeknek is, sőt annak örülnék a legjobban ha mindenki aki fontos nekünk itt lakna (hívom is őket), hogy nekik is jó legyen. Meg nekünk is.
Budakeszi gyönyörű.
Ma viharfelhős volt az ég de azért elindultunk sétálni. A zivatar után a János hegyi kilátót vonuló sötét szürke eső felhők takarták, a másik oldalon már sütött a nap és ahogy rátűzött az esőtől kizöldülő rikító zöld fűre olyan szép volt, hogy szívesen lefestettem volna (nem mintha tudnék festeni) - de megpróbáltam volna mert meseszép.
Gyakran látni errefelé ilyen szépnek a tájat.
Nem vágyom máshova.
Szeretek itt élni.
