Köszönöm Nektek, hogy gondoltok ránk.
A helyzet változatlan, csak annyi, hogy tegnap éjjel majdnem bementem de aztán éjfélig adtam időt magunknak és végül lefeküdtem aludni, a riogatás ellenére Pötty ismét visszavonult pedig már tényleg nagyon fájt. Az öröm helyett megint félelem van bennem, hogy egyedül leszek és eddig Berci mindig ott volt és mennyire jó élmény volt az egész és, hogy nem kérdezett, nem fontoskodott csak ott várt és várt és csak akkor szólt amikor én kérdeztem. A legjobb szülőtárs...
Aztán látom magam előtt ahogy behozza a gyerekeinket pólyában, tisztán és mindig beszélt hozzájuk, hogy most jövünk Anyához. Aztán együtt ültünk még ott 1 órát és sírtunk meg telefonáltunk meg gyönyörködtünk és nagyon jó volt. Ez most biztos nagyon fog hiányozni...
És amikor felhívnak, hogy legyek erős akkor vagyok a leggyengébb...
Berci jövő hétfőig biztos, hogy nem mozdulhat meg, addig kapja az injekciókat meg nézik a vérét aztán lesz uh is és majd megint jól megvizsgálják és remélem azt mondják, hogy elmúlt a veszély. Mert a helyzetem ellenére most mégis ez a legfontosabb nem is az, hogy én mit érzek.
A gyerekek itthon vannak, teljes a vadulás, az ovit elhalasztottuk szeptemberig mivel csak 10-en vannak ügyeletben és nem is lehet igazán menni ezért Koriéknak sincs ott a helye. Nem is baj még van egy kis nyár, lesznek eleget oviban év közben, így legalább Ninóka sem olyan elveszett.
Napról napra tervezünk és élünk vagyis óráról órára, minden attól függ mikor hova kell mennem.
Ma még meglátogatom Bercit és terv szerint a gyerekek is itthon lesznek ma éjjel (Anyu és Elődke itt vannak), holnap pedig mennek megint Berci szüleihez kalandozni pár napra én meg gondolom szombatig kapok haladékot de szerintem nem húzom addig.
Semmi időm azon gondolkodni, hogy milyen nehéz egy terhesség vége. Egyáltalán nem nehéz, nem nyavalygok, hogy nem bírom már, nem is érzem, hogy már túl hordtam ezt a babát, elenyésző ez a probléma ahhoz képest amikkel most szembe kell néznünk.
Csak lennék már túl azon a pár órás szenvedésen...
