Berci ma elment ultrahangra mert még mindig (a költözés és cipekedés után) fájt az egész vádlija éjjel-nappal és úgy érezte, hogy a 3 héttel ezelőtti diagnózis nem sokat segített a helyzeten.
Uh után, délben már betegszállító ment érte a vizsgálóba majd befektették a Belgyógyászatra és azt mondták innentől kezdve TILOS megmozdulnia mert trombózis van a lábában (a részleges izomszakadás mellett), egyenlőre a felületes vénákba de bármelyik pillanatban átmehet mélyvénába és onnan sokkal súlyosabb dolgok következnek (tüdőembólia mondjuk).
Naponta kétszer kap injekciót, hétfőn megint megnézik, hogy elindult e a keringés de még utána sem kelhet fel, 4 napig pedig biztos, hogy bent lesz, jó esetben utána itthon kell feküdnie és gyógyszert szed majd.
Persze semmi sem biztos, most ezt látják, így kezelik és várnak, az biztos, hogy mozdulatlanul kell feküdnie, nem kelhet fel egy pillanatra sem és kórházban kell maradnia.
Ami a legjobban fáj mindkettőnknek, hogy egyedül kell végig csinálnom a szülést, nem lehet ott, nem fogja látni a negyedik gyerekét amikor világra jön és engem sem amikor világra hozom.
Valószínűleg rettenetesen egyedül leszek, senki nem fogja majd a kezem és egyedül imádkozom majd, hogy túléljem.
Azt viszont megértettem miért nem született előbb mint ahogy szerettük volna, hiába voltam reménykedő és türelmetlen, ha hamarabb megszületik Pötty mondjuk ezen a héten akkor Bercinek egy perce sem lett volna ezzel a dologgal foglalkoznia és akkor bele sem gondolok mi történhetett volna...
El engedtem miden fajta vágyamat és elképzelésemet arról, hogy mikor és hogyan szülessen meg ez a kicsi baba, már megint arra jövök, rá, hogy semmik vagyunk, parányiak vagyunk, nem tudjuk mikor jön a vég, mi vár még ránk, mi történhet velünk annak ellenére, hogy mindent tervezünk és elképzelünk, hogy az majd úgy jó lesz.
Lehet, hogy még sosem voltam ilyen egyedül mint most mégis hálát adok Istennek, hogy ez kiderült mielőtt Berci még kettőt mozdult volna és a vénájába jut a trombózis.
Persze azt is mérlegelem, hogy mindig van lejjebb és rosszabb de ha nem reménykednék, hogy csak annyit kapunk amennyit kibírunk és túlélünk akkor nem is tudom milyen mélyre zuhannék ebben a helyzetben. Persze még az is megtörténhet.
A gyerekek jó helyen a Nagypapánál és a Nagymamánál vannak, Anyu eljött hozzám Tibivel és vigyáznak rám és készen állnak ha indulnunk kell, a szülőszobára viszont egyedül fogok bemenni mert vagy Berci vagy senki ez így van rendjén.
Ha arra gondolok mit veszíthettem volna és még mindenem meg van akkor nem keseredek el csak nem tudom elképzelni hogyan is lesz most ezután.
És most ne hagyjon el a hitem...
