Az egyik felem reménykedik a másik meg retteg. Várom és izgulok, hogy megszülessen már ez a kis baba, ugyanakkor nagyon félek, hogy mi hogyan fog történni.
Rám törnek a fájások aztán abbamaradnak, ilyenkor a remény feléled bennem, hogy talán eljött az idő, ugyanakkor elönt a félelem, hogy mi lesz ha indulni kell...
Még nem kell...
A gyerekeket tegnap elvitték a Nagypapáék akik két hét alatt kinyaralták magukat úgyhogy most már csak azért vannak, hogy nekünk segítsenek.
Nem tudni meddig lesznek ott valószínűleg holnap már haza jönnek vagy utána, nekem már most nagyon hiányoznak de tudom, hogy tőlem most alig kapnának figyelmet mert egészen másfelé járnak a gondolataim. A játszótérre se lenne erőm lecipelni őket pedig nekik menniük kell, szép idő van, nem bírnák idebent.
De hiányoznak, megszeretgetném már mindet: Simi vékonyka testét, Kori pogácsa formáját és Nimródka fehér szöszös fejecskéjét!
Kori sokat kérdezett indulás előtt, várta, hogy menjenek már de ugyanakkor izgult is, hogy engem itt kell hagynia.
Az idő lassan telik nélkülük még kedvem sincs délután ledőlni, hogy pihenjek csak arra tudok gondolni, hogy most már nagyon közel van a pillanat.
Közel van de mégis nagyon messze hiszen bizonytalan az érkezése.
Eddig csak Simi született 4 nappal korábban, Kori és Ninó 40 plusz pár napra látták meg a napvilágot.
Mivel Pötty érzésem szerint is picurka, sokkal kisebb mint a többiek ilyenkor voltak, így azt feltételezem, hogy nagyon túlhordom. Ahhoz viszont semmi kedvem így negyedikre sem és elképzelni sem tudom mi lesz ha még jövő héten is így leszünk ketten egyek.
Azért az utolsó napos érzéseim megvannak: fáj ha felállok, fáj ha leülök, tekergek, sehogy sem jó, feszít, nyom állandóan és mindenhol de hogy ebből szülés lesz nemsokára az az egyik összehúzódásnál nagyon valós, a reggeli "tünetmentes" ébredésnél elképzelhetetlen.
A bizonytalanság.
Ki szereti azt?
Tegnap ctg után Berci elvitt a Mammuthot ahol az első gyerekesek érzésével bandukoltam kedvemre, sehova nem siettem, nem kellett időre haza érnem, akkor és azt ettem amihez kedvem volt, abba a boltba mentem be és addig maradtam amíg én akartam úgyhogy igazán úri életem volt.
222-es busszal haza jöttem mikor már elköltöttem minden nálam levő pénzt csupa fontos dologra természetesen (mint szempillaspirál, Siminek egy farmer, Korinak játék babaruha, elemcsere az órámba, gyros, baklava) és még így sem vettem meg mindent ami kell de már ez is túlzás volt így visszagondolva.
De az, hogy a gyerekek jó helyen voltak én pedig szabadon bóklászhattam délutánig, megfizethetetlen élmény volt.
A kórházi csomagot tegnap este raktam össze, nem siettem el a dolgot de most már egyre többször és többet fáj a hasam úgyhogy vagy így leszek még legalább egy hétig vagy nemsokára indulhatok szenvedni.
Ma takarítottam, kimostam az összes plüss állatot (vicces az erkélyen ez a sok puha szőrmók) amit itthon találtam na és pakolok és rendezgetek ahogy az ilyenkor lenni szokott.
Szülni vagy nem szülni ez itt a kérdés...
