A nagy Nagy család

A nagy Nagy család
A nagy Nagy család

2011. szeptember 2., péntek

Negyedik gyermekem születése, 2011 Augusztus 28.

Vasárnap reggeli kép:



Vasárnap reggel fél kilencre voltam berendelve a klinikára. 
Anyuval nehezen találtunk  parkolóhelyet, de végül nem kellett sokat körözni a Mária és Baross utca között, időben oda értünk.
Ahogy sétáltunk a kapu felé, láttuk, hogy egy opel autó első üléséhez behajol egy szülésznő, a másik pedig a kocsi mellett egy fehér lepedőt tart. Hamar kiderült számunkra, hogy valaki szül a klinika kapujában és már nem értek be a szülőszobára. 
Elmentünk mellettük, nem néztünk oda de a hangokból ítélve pont akkor jött világra a Baross utca közepén egy autó első ülésén egy kisbaba.  Ez az élmény olyan pozitív hatással volt ránk, hogy alig bírtunk megnyugodni bent a folyósón, egy perc múlva már rohantak is a kis csomaggal az osztályra, nem sokkal később az anyukát is behozták (jól voltak mindketten).


Elköszöntem Anyutól, megbeszéltük, hogy kint meg vár és majd bejön ha megszületett a baba. (Számomra nem volt kérdés, hogy vagy Berci vagy senki.)
A szokásos felvétel után (ami most csak annyiban különbözött az eddigi 3-tól, hogy nem fájt semmim) hamar bekísértek a szülőszobámba. Visszajáró vendég vagyok, minden teljesen ismerős volt de még mindig nem tudtam elképzelni hogyan lesz most ez egyedül.
Csak abban reménykedtem, hogy nem fog fájni és nagyon rövid lesz. 

Néztem a széket, ahol eddig mindig ott ült Berci - nagyon hiányzott -,  néztem az ismerős falat, a lámpát, eszembe jutottak az előző szülések, beszélgettem Istennel, hogy biztos kibírom-e és kitettem a telefonomat, egy vizet és a kis fotógépet az asztalra.
Elrendezkedtem, jött egy nagyon kedves mosolygós szülésznő, megszúrta a kezemet, bekötötte a infúziót, aztán jött Bőze doki és kezdődött a dolog.
Mondtam nekik, hogy nem fogom bírni ők mosolyogtak, hogy dehogynem, Bőze kérte, hogy szedjük össze minden erőnket amit a 41. hétig gyűjtöttünk majd Obivánkenobit idézték (az erő legyen velünk).

10 körül megkaptam a belépőjegyet a szülésmegindításhoz: a zselét.
Azonnal fájt, egyfolytában, nagyon, rosszul, oldalra fordultam és csak mondtam-mondtam a Miatyánkot.
Eleinte jó volt a ctg, aztán arra lettem figyelmes, hogy minden fájásnál leesik, eltűnik a dübörgős szívhang, pirosan világít a gépezet aztán megint zölden.
Kori, Simi, Nino magától indult, jó pár órát velük is eltöltöttem erre a szerkezetre csatlakozva tudtam mit jelent ha jó és most felismertem, hogy ez más.


Fogtam a telefonom, felhívtam a dokit, hogy jöjjön mert szerintem nem jó a szívhang. Vissza jött, vele a szülésznő, azt mondták, hogy forduljak meg lehet, hogy rosszul fekszik a baba, nyomódik. Megfordultam, jobb lett, azt mondta Bőze megvárjuk míg rendszeresek lesznek a fájások akkor kaphatok majd fájdalomcsillapítót ha szeretnék, aztán  megint kimentek valahova és mondták, hogy ők itt lesznek.


Csengettem a nővér hívón, hányingerem volt, jött a szülésznő, oda tartotta a tálat. Rémes élmény...
Pár perc múlva megint vissza jött a szülésznő, megvizsgált, megint piros volt a jel, rossz a szívhang, volt hogy nem is hallatszott, nézegette a gépet, vizsgált engem, kereste a baba fejét, majd megállapította, hogy oda nyomódik a burokhoz. 
Hirtelen mindenki ott termett, egy nővér azonnal beadott valami keringésjavítót a babának (a vénámon keresztül), néztek, tanakodtak, sürögtek forogtak vagy 4-en 5-en abban a kicsi szobában. Berontott Bőze is és és azt hallottam "igen, narkotikummal" - valami ilyesmi.
Akkor kérdeztem, hogy császár?
Erre ő azt monda: - Igen. Azonnal.
Kérdeztem, hogy: - Érzéstelenítéssel?
Erre ő: - Nem, arra már nincs idő, altatással. 
Ezután gyorsan elmondta, hogy a baba nyakán lehet a zsinór ami a fájásoktól nem juttatja elég oxigénhez ezért esik le a szívhang, ezért kell kikapni minél előbb.


Hívták a műtőst, hogy átvigyen, ekkor még felkaptam a telefonom és ekkor hívtam Bercit, hogy császár. Rohantak velem a műtőbe, sürögtek-forogtak, maszkot kaptam, meg kérdéseket, hogy hány kiló vagyok  és mi lesz a baba neve (Nagy Boldizsár - mondtam). 

Kérdeztem én is: Bőzét, hogy csinált e már ilyet (micsoda kérdés!) és, hogy ugye nem fogok arra ébredni, hogy nem él a baba.
Mondták, hogy nyugodjak meg nem lesz semmi baj mert nagyon gyorsak. Az utolsó pillanatban altatnak majd és akkor nem jut át a babába.
Bőze műtős sapkába maszatolta jóddal a hasamat, én néztem a plafont (különösen egy kerek nagy lámpát), néztem az órát (11 előtt voltunk pár perccel)  lélegeztem az oxigént, és nagyon sok mindenre gondoltam, leginkább Istenre, Bercire, a babára és arra, hogy talán ez az utolsó pillanat az itteni életemben. 
Magamat nem féltettem, a babát nagyon.

Felébredtem. Láttam az órát (12 előtt volt pár perccel).
Az első mondat amit hallottam, hogy: "Szép nagy baba, azonnal felsírt, minden rendben van vele, a nyakán volt a zsinór".
Akkor még nem fájt semmim, de nehéz volt elhinni, hogy tényleg rendben van a baba, nagyon izgultam mi lehet vele.
Kitoltak a műtőből,  Anyu mosolygott a folyósón, bólintottam, hogy jól vagyok.


Felvittek az intenzív osztályra (minden császáros ide kerül 24 órára), rákötöttek a megfigyelő gépekre. Azonnal hívtam Bercit el kezdtem mondani mi történt de hamar elsírtam magam így Anyu fejezte be azzal, hogy mindenki jól van csak pihennem kell.

Anyu elment, és akkor nagyon el kezdett fájni mindenem. Mivel nem kaptam azt a lebénító érzéstelenítőt amivel ébren lehetnek császár alatt a kismamák így a fájdalmam szinte elviselhetetlen volt.
Kaptam fájdalomcsillapító infúziót aztán néha jött egy kedves szülésznő és beletenyerelt a hasamba, hogy segítse a méhösszehúzódást (mivel a vénás összehúzóra rosszul reagáltam le kellett állítani még a műtőben, ezért neki kézzel kell néhányszor megnyomnia), azt hittem egy óriási kardot forgatnak bennem.

Teltek az órák, néha elaludtam, aztán felébredtem, pittyegett a monitor felettem, időnként autómata vérnyomásmérő szorította a karomat.
Borzasztóan fájt a hasam.
A sok császáros kismamára gondoltam, egyenként azokra is akikről tudtam, hogy így szültek, csodáltam őket, hogy kibírták és nem hallottam rémtörténeteket csak azt, hogy nehéz a lábadozás. Én akkor, ott azt hittem, hogy sosem állok talpra.


Bejött Bőze, mondta, hogy minden rendben és a baba lekerült a megfigyelésből a rendes osztályra úgyhogy tuti jól van. 


Telefonálgattam, beszéltem Bercivel, a családdal, Krisztivel (ő mondta, hogy kérjem meg mutassák meg a babát).

Este fél hatkor Pöttyöt felhozták oda fektették mellém,  megszólítottam:
- Szia Boldizsár. Nagyon megijedtél?
Ekkor elmosolyodott, kétszer is (pont úgy ahogy Korinka 4 és fél éve mikor először oda hozták hozzám) aztán beszéltem hozzá ő nyitogatta a szemét, pillogott teljesen úgy mint aki mindent ért és válaszol majd 10 perc alatt elfáradt és elaludt.
Lefotóztam magunkat.
Éreztem, hogy nagyon szeret, örül nekem, felismer.
Nagy Boldizsár, az én fiam.





Az imának ereje van

Drága, kedves Olvasók!

Minden túlzás nélkül, nagyon hálás szívvel köszönjük a kedvességet, szeretetet,  imát, támogatást, gondolatot amit kaptunk tőletek. 
Nagyon nehéz volt ez a pár hét, a szülés előtti utolsó napokban már csak a szomorúságot olvastátok de köszönöm, hogy ez senkit nem rettentett el hanem inkább imára ösztökélt.

Azt hittem csütörtökön nem bírok el többet, őszintén nem is tudtam hiszek e eléggé a befejezéshez de akkor kaptam egy sms-t:
"De akik az Úrban bíznak erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el" (Ézs, 40,31)
Ibi barátnőm beletrafált, péntek estére minden letisztult és vártam a kitűzött időpontot, hogy világra hozzam Pöttyöt.