Ma megnéztük az ovit. Kori nagyon izgult, azt hitte most kezdődik. Kérdeztem is, hogy izgul-e mert rágta az ujjacskáját mikor megállt az autó pedig sosem szokta. Azt mondta: "Igen".
Bementünk. Az első 2 perc után otthonosan érezte magát még evett egy darabka almát is az ovisok táljából majd próbált minél több dolgot "magába szívni". A gyors vizit után indulnunk kellett, nagyon szomorúan és durcásan szedegette a lábát és lehorgasztott fejjel bánatos hangon kérdezte amikor kiértünk: "Anya, én miért nem lehetek ovis?" - mondtam, hogy ha itt lesz az ideje, nemsokára az lehet. Remélem lesz helye szeptembertől mert látom mennyire vágyik rá, hogy szeretné. És örülök neki, hogy kíváncsi, hogy magabiztos, hogy várja. Nem tudom felkészült-e de ott a helye ebben biztos vagyok. Azt nem tudom mi lesz ha lemarad, nincs B terv. Reménykedem...
Simiben nem lennék ilyen biztos. Édeském mindent sokkal később csinál mint a nővére. Mondjuk fejlődik, ügyesedik, a cica már "Tita", apa "Apa", anya "Ana", de a négy darabos oroszlán puzzle-nél még segíteni kell neki. Korira sokkal több időm volt, mellé ülni, mesélni, mondókázni, kirakózni, szöszmötölni. Simi mellé akkor ülök mikor kézen fog és oda vezet mert a nagy rohanásban akkor jut eszembe, hogy ezt is kéne, nagyon kéne. Ma is oda hívott többször autót tologatni egymásnak és ragyogott a szeme amikor vissza passzoltam a tűzpiros X5-öst (a kicsinyített mását). Aztán Nimród is el kezdett sírni, hozzá is mennem kellett mert őt meg most, hogy taknyos és folyik hátra neki végképp nem hagyhatom sírni. És akkor vége szakadt Simivel az idillnek és a harmadik következett, Kori ezalatt gyurmázgatott...
Néha nagyon elégedett vagyok ezzel a hármas felállással, de sokszor nagyon bánt az érzés, hogy mindegyik engem akar és most alig egy darabka jut belőlem minden nap vagy még annyi se. Pedig Korit, Simit és Nimródot is nagyon akartuk és akkor érkeztek amikor szerettük volna. Azért ez hatalmas ajándék és az előzményeket tekintve csoda is. Most mégis azon mélázom néha, főleg mikor mind a három egyszerre sír, hogy jó-e így nekik, megkapják-e tőlünk vagy tőlem a legtöbbet amit adhatok nekik. Mert vajon elég-e az hogy rettenetesen szeretem őket? Sokszor nem vagyok benne biztos és akkor emésztem magam mert többre most nem vagyok képes...
