Az a hír járja, hogy megszűnik a blogger.
A szívem szakad meg az elmúlástól. Végig sírtam a lementegetés minden egyes oldalát...
Talán a hétköznapok, a munka csak homokba dugott fej az emlékek menekülése elől.
Hogy kellett volna jobban, szebben, békésebben, minden percét kiélvezni, mert ami elmúlt az nem jön vissza már - hogy az elcsépelt slágert ismételjem.
Berci jó társ, azt mondja mit zokog itt? Van 5 szép gyerekünk és egy házunk amiben élünk.
De tudom így van rendjén, hogy ami elmúlt (és szép volt - így utólag biztosan )azt meg kell siratni mert ez az elengedés folyamata. Azt hiszem...
De most hogy így néztem a képeket nem tudom elengedtem e hogy olyan aprók voltak, olyan tiszták, naívak és őszinték...
Most nőnek és sok a gond, nem olyanok mint régen, másmilyenek nehezebbek, hosszútávúak...
De feladat ez is és fel kell nőni hozzá. Nem tudom akarok e, képes vagyok e de Istennél (bizonyítottan) nincs lehetetlen ezt oly sokszor tapasztaltuk már.
Ezekkel a gondolatokkal zárom be a blogot ha mégis itt a vége és megszűnik az oldal.
Hogy ne maradjak búcsú nélkül.
De a búcsúzás fáj és ez így van rendjén.
Köszönöm a hűségeteket!
Viszontlátásra kedves drága olvasóink, követőink!
