Előző este éjjel kettőig néztünk egy izgalmas filmet, előtte későn pedig a Tescoban csavarogtunk és nagyon élveztük, hogy nem kell sehova sietnünk.
Valószínűleg hónapokig nem lesz ilyen hétvégénk, hogy csak kettesben vagyunk és majdhogynem semmi dolgunk nincsen (a költözést leszámítva - de mi az 3 gyerekhez képest!?) .
A legfontosabb dobozokat kipakoltuk, azért van még egy két káosz-pont a lakásban de azokat majd idővel elrendezi Berci, az én feladataimat teljesítettem.
Holnap Anyu hoz egy takarítónőt, a számomra lehetetlen helyeket rendbe teszi (ablakok és bemászós részek és ami még kell) és remélem pár hetente erre a felajánlásra számíthatok és akkor nem lesz gond.
A ctg mondhatni nyomasztó volt. Őszintén bevallom félek a szüléstől, a fájdalomtól amiben az elmúlt négy évben már háromszor volt részem, és elfelejteni sem volt időm olyan gyorsan ismétlődött mindig az élmény.
Nem vágyom még arra, hogy fájásokkal becsöngessek a szülőszoba ajtaján és órák hosszat szenvedjek a leírhatatlan boldogság előtt. Kell még az a pár hét, hogy izgatottan várjam mikor kezdődik már....
Rajtam kívül 3 kismama ült ctg-vel a hasán, és mindenkinek ficánkolt a gyereke szokás szerint csak az enyém nem (mindegyikkel ez volt, mindig). Az én kicsi Pöttyöm aludt, ki is küldtek, hogy térjek vissza ha megittam egy kávét meg lépcsőztem meg ilyenek. Feleslegesnek tartom ezt a cécót de kibírom mert már olyan kevés van hátra a végéig. Ittam egy kávét, lépcsőztem, visszaültem, Pötty ezek után hozta a 140-160 közötti szívverést - amit ott elvárnak ilyenkor - és szegény egészen délután 4-ig nem is bírt megnyugodni, tekergett, nyomott, rugdosott, bökdösött.
2-re értem oda a gyerekekért a Nagypapáékhoz. Nagyon izgultam milyen lesz megint velük, olyan soknak tűnt ez a 3 teljes nap nélkülük. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy akkor és azt és olyan lassan ettem, tettem, vettem amit és amikor csak én akartam. Nem volt sietős egy étkezésem sem és akkor dőltem le amikor csak jól esett és nem kellett igazságot tennem és üvöltésre bemennem a szobájukba és kakis pelust sem kellett kiszednem és nem kellett veszekednem, hogy "aludjatok már" és semmi ilyesmi.
De akkor is hiányoztak és üresnek éreztem a lakást nélkülük.
Nagyon örültek nekem, élményekkel és rajzokkal megpakolva szállítottam őket haza. Simi kérdezte hazafelé, hogy "most melyik haza megyünk?", mondtam, hogy az új nagy lakásba. Ő még mindig nagyon izgul még nem fogadta el teljesen, hogy most már nem oda megyünk haza hanem ide (pár házzal odébb).
Mikor haza értünk, berohantak a játszó szobába és belefeledkeztek a játékba pedig már majdnem 3 óra volt és aznap még nem is aludtak.
Nehezen tettem le őket, majdnem 4 volt már de mindegyikük nagyon kimerült volt úgyhogy esély nem lett volna egyébként a további normális időtöltésre alvás nélkül.
Kora este lementünk, végre nem esett az eső, elbringáztak a Spar-ig, Nino babakocsiban ült, majd a játszótérre mentünk homokozni.
Este egyedül voltam velük, játszottak még kicsit a szobában, fürödtek, vacsoráztunk és sokat visítottak de ilyenkor igyekeztem mindig arra gondolni, hogy mennyire hiányoztak és milyen jó, hogy vannak és itthon vannak és így sikerült minden rémes támadást higgadtan kezelnem.
Rengeteget meséltek a Labancos nyaralásukról, nagyon jól érezték magukat, Simi el is pityeredett egyszer csak úgy, hogy neki hiányzik a Nagypapa és a Nagymama.
Örülök, hogy így van mert kell még legalább egy hely ahol biztonságban és nagyon jól érzik magukat.
