Muszáj volt valamit kitalálni, hogy a gyerekeknek jó legyen és különleges, olyan régóta ígérgetem nekik a fogaskerekűzést, hogy ma beváltottam az ígéretemet.
10-kor itthon hagytuk Bercit pihenni, és négyen elindultunk kirándulni.
Kicsit csaltam mert a János kórházig kocsival mentünk le de nem lett volna erőm buszra föl és le a három gyerekkel babakocsival.
A fogaskerekű jött, a gyerekek meg nagyon izgatottak és boldogok voltak.
Simi azt kérdezgette miért ilyen lassú és hangos, Kori mindenféle aranyos csacsogós kérdéssel szórakoztatott (milyen megálló jön, miért álltunk meg, ki szállt le, hol az erdei iskola, stb.).
Volt ebben valami megható és kedves ahogy ott utaztak izgatottan mintha a világ legnagyobb kincsét kapták volna...
A Svábhegy megállóig mentünk, már régóta meg akartam kóstolni a Szamos Cukrászda fagyiját. Nagyon örült Kori és Simi mikor mondtam, hogy megyünk fagyizni.
Mindketten csokisat kértek, leültünk a kis parkba egy padra és ők fagyiztak én meg csak addig amíg Nimródnak hagytam, hogy megkóstolja és onnantól kezdve kiragadta a kezemből a tölcsért és beletemette az arcát: nem volt fagyim többé...
Amikor Simi a tölcsér aljához ért irtózatos hisztibe kezdett amit egészen addig folytatott amíg meg nem jött a lefelé szállító fogaskerekű.
Kori szomorú volt, hogy már megyünk is visszafelé de mondtam, hogy Apa nélkül csak ennyi kirándulást bírok...
Lefelé is izgalmas volt az út, egyedül ültünk egy kocsiban és ez nagyon tetszett a gyerekeknek, meg az, hogy pár megállónként a fogasok megvárják egymást mivel csak egy sín van. Kori kukucskált, Simi lapult, Nimród próbált szabadulni a babakocsiból.
Ebédre haza értünk, még mindig beteg Berci és egy el nem készített ebéd várt itthon 1-kor, és nem volt olaj sem amiben kisüthettem volna a húst. Megcsináltam a spenótot, aztán elszaladtam vásárolni majd haza főzés, ebédeltetés, lefektetés. Aztán Bercinek is betettem a krumpliját a sütőbe úgyhogy nem sok idő maradt a pihenésre.
Este lementem velük a játszótérre, ott Siminek már semmi nem volt jó, hisztizett mindenért, ha löktem a hintát ha nem, ha homokoztunk ha nem, ha vonatoztunk ha nem úgyhogy már a sírás kerülgetett de akkor még csak düh volt bennem, hogy "ezeknek semmi nem elég".
Simi visít amikor hisztizik és ezt a frekvenciát hulla fáradtan nagyon nehezen viselem.
Mikor haza értünk Berci bele kezdett egy gép szerelésbe úgyhogy mondta, hogy rá ne számítsak ma este mert így is beteg és rosszul van.
Az összes gyerek megfürdetése, hajmosása és szárítása után még a vacsoráztatás is rám várt na meg a fektetés de ekkor már Nimród is üvöltött vagy fél órája mert nem tudtam rá figyelni.
Berci kijött a konyhába mert már nem tetszett neki, hogy "idegbeteg" módon kezelem a helyzetet de én ekkor már zokogtam úgyhogy szinte mindegy volt mi folyik körülöttem.
Elfáradtam, kimerültem de legjobban az fájt, hogy hiába minden csak üvöltenek, vonyítanak, visítanak, hisztiznek. Hát ilyen helyzetben legyen valaki aki higgadt vagy nem kiabál, "hogy elég legyen már" de tulajdonképpen teljesen egyértelmű, hogy a rákiabálástól nem lesz nagyobb a csend.
Úgy érzem mindent megtettem ma többet is mint bírtam és még sem volt elég.
Hát ezért is sírtam olyan nagyon.
