Ez a nap is hosszú volt és mégis úgy érzem szinte semmi nem fért bele. Remélem lesz jobb is amikor elégedetten hajtom le a fejemet mert ez így még mindig egy nagy versenyfutás az idővel (mindenki eleget egyen-igyon, tiszta legyen, elég figyelmet kapjon és elégedett legyen beleértve magamat és Bercit is - mert szegénynek nagyon nehéz lehet most elviselni engem). Ez a mai nagy hó és viharos időjárás is meglepett - gondolom kihat mindannyiunk lelkivilágára az elhúzódó tél. Amikor reggel a gyerekeknél elhúztam a függönyt fájó szívvel a sok anyukára gondoltam akik annyira várják már a tavaszt, hogy végre kikergethessék a gyerekeiket legalább napi kétszer a levegőre vagy a játszóra és most megint egy hétvége amikor szerte foszlanak ezek az álmok. Ezt a részét én is várom már, hogy Nimród jó nagyokat aludjon a levegőn amig teljes erőmmel a nagyobb gyerekeimre tudok koncentrálni. Mert még mindig nem indultam útnak velük hármasban még nem tudom hogy kezdjem el. A kocsi kérdés is bizonytalan: vegyük elő a testvérkocsit és Nimród hátul Simi elöl de akkor félek, hogy Kori hisztizik vagy kockáztassam meg egy személyes kocsival de akkor Simit nem tudom hazacipelni ha kitör a balhé útközben és ha még Kori is rákezd akkor végképp semmi esély a haza jutásra (nem mintha messze mennénk de bántam már meg nem is olyan régen, hogy egy darab szánkóval és két sétáló gyerekkel meg egy harmadikkal a pocakomban indultam neki Budakeszinek). Na szóval majd próbálgatjuk először testvérrel aztán hordozókendővel aztán majd még kitalálom útközben de az biztos, hogy ennek a sok ruhának vagy legalább az overáloknak le kell kerülniük hogy le tudjunk menni aztán fel is jussak a második emeletre a három kicsivel.
És a mai napról:
A sok gyerekes barátnők kincset érnek ilyenkor is. Az agresszív helyzeteket Kinga tanácsára megpróbálom simogatással elrendezni (ma nagyon sikeres volt, viszont ehhez tényleg "számolnom" kell előtte, hogy ne dühből reagáljam le az állattal a fejre csapást és a hasonló szitukat), de tényleg erre van szükségük mert egészen másképp reagáltak ők is és kevesebb volt a "csihipuhi".
Amikor meg úgy érzem, hogy én csinálom nagyon rosszul és az egyetlen anya vagyok aki ilyen gondokkal küzd és másoknak biztos szeretetben és gyengédségben telnek a napjai a gyerekeivel csak nekem nem megy valami miatt akkor Kriszti (akinek harmadik kislánya egy nappal hamarabb született mint Nimród) azt az üzenetet írja a tegnapi blog bejegyzésem után, hogy mintha csak a saját napjáról olvasna. Ezek megnyugtatnak. Mármint nem az, hogy másnak is nehéz de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. És ma is erre gondoltam amikor valahányszor próbáltam egy percre elbújni előlük és jöttek utánam és "szétszedtek". De olyan boldogok amikor hagyom és nem hessegetem el őket!
A szoptatás meghitt nyugalma és bensőséges érzése Siminél végetért (akkor Kori még csak 13 hónapos volt igazán nem tudott zavarni) mert most a tesók jönnek, simogatnak, matatnak, orrottépnek, "megbuláznak", rámülnek, tapadnak és mindent akarnak. Amit tudok, végülis teljesítem is...
Ma még gyurmázni is tudtunk, és olvasni és játszani egy kis építőset. Na de ennek is meg van a hátránya mert mire Berci haza ért - ma meglepően korán már 6-kor itthon volt - addigra a konyha "gyurma-aknamezővé" változott a gyerekszobában meg halomba hevertek a játékok (minden előkerült amit a szekrény mélyére elástam előző nap - úgy látszik nem elég jól). De nem számított, leültettem őket az ágyra hogy na akkor gyorsan egy képet mert mindenki olyan szép. Na és ilyenkor elfelejtem az összes nehézséget ami aznap volt. Mert ez mindent feledtet... legalábbis holnapig...
