Vége a nyárnak.
Itthon vagyunk, már egy hete. Ahogy haza értünk megbetegedtem Kori után én is, utánam pedig Nimród.
Indul az őszi szezon.
Nagyon nem szeretem, próbálom titkolni a gyerekek előtt nehogy rájuk is átragadjon az őszi letargiám ami általános iskola első osztálya óta kísért minden szeptemberben. Azért még én is gyerek vagyok azt hiszem.
Korinak indulna a beszoktatás az oviba de még kicsit vírusos. Fél is, nem akarja - most éppen -, pedig tavasszal még nagyon lelkesedett.
Csacsog, fecseg, sokat játszik az öcsikékkel, már Simi is méltó játszópajtása.
Éjszaka ébred és látogat minket, szorong és fél tegnap éjjel például vigasztalhatatlanul zokogott fél órát.
Édes Korinkám aki eddig soha semmitől sem félt.
Három és fél éves.
Nimród forog - jönne menne ha nem lennének korlátai. "Ínyes mester" Nimród uraság (még mindig nincs egy fogacskája sem) sokat beszél, nevetgél, játszik a tárgyakkal éjjel pedig követel egészen reggelig (egyik gyerekem se volt ilyen kitartó).
Simike beszél és néha ellátogat a toalettre, hogy lehúzhassa a vizet.
Mindent utánoz amit Kori kér tőle, így nagyon szépen játszanak szerepjátékokat.
Könnyű fegyelmezni mert olyan érzékeny, hogy már a csúnya nézésre is legörbül a szája.
Nem tudom mit fog szólni ha Kori nem lesz itthon.
Bár sokat csatáznak, vitáznak, püfölnek azért mégis elválaszthatatlan testvérek.
Napi kétszer vinni őket levegőre, rendet tartani, takarítani, főzni, teregetni, foglalkozni velük, altatni őket és pihenni még mindig nem fér bele 24 órába.
És még dolgozni is kéne egy kicsit.
Nem mintha ez nem lenne már önmagában is a legnehezebb munka amit most el tudok képzelni...
