Pénteken már fogytán volt az erőm és a türelmem. Este fél 7-kor jutottam oda, hogy le tudtam vinni őket bringázni (mert attól megnyugszanak a kedélyek) és akkor már nem esett az eső sem, Berci pedig befordult az utcán alighogy elértünk a sarokig.
Megdobban a szívem mikor meglátom egyrészt mert szeretem másrészt mert szeretem mikor haza ér és a gyerekek nagyon örülnek neki.
Kori meglátta és azt mondta, hogy: - "Már alig várom, hogy apával lehessek!" - tanultam pszichológiát még a főiskolán és vicces a saját gyerekeimen látnom amit olvastam. És, hogy ez mennyire így van a másik oldalról is: Simi és Nimród reggelente harcot vívnak azért, hogy ki feküdjön a közvetlen közelemben, nem elég, hogy az ágyon vannak az én helyemen, ráadásul mellettem kell lenniük mindkettőjüknek és ezért megküzdenek, civakodnak - azonkívül, hogy reggel nagyon idegesítő a veszekedésre ébrednem azért elég szórakoztató ez a kakaskodás.
Na de a péntekünk...szóval a játszótéren este találkoztunk Anitáékkal és mi (szülők) annyira elfecsegtük az időt és ők (gyerekek) annyira jól szórakoztak a sártengerben, hogy este 9-kor jöttünk csak haza akkor viszont turbó vacsora és altatás jutott csak a gyerekeknek amiből Berci kivette a részét mert én már csillagokat láttam (és nem az égen). Ez a legnagyobb segítség, hogy mikor este már nyugalmat szeretnék akkor ő teszi be őket az ágyba, imádkoznak közösen, altató daloznak és mesél mindenféle bolondságról és megvárja amíg elalszanak mert nekem ehhez már nincs türelmem.
Kihallottam a szobából este, hogy beszélgettek:
Kori: - Én énekesnő szeretnék lenni.
Berci: - És már nem Anyuka?
Kori: - Az Anyukák is énekelhetnek?
Berci: - Persze.
Kori: - De. Akkor Anyuka is meg énekesnő is.
Szeretem mikor beszélgetnek, kívülről olyan jó hallgatni és csak fél füllel figyelni, hogy türelmesen megbeszélnek mindent. Mert Berci szívesen, türelemmel válaszol mindenre és oda figyel rájuk. Én türelmetlen vagyok.
Ma, szombatra azt terveztük, hogy elmegyünk az IKEÁBA Nimródnak névnapi székecskéért - mert hétfőn lesz Nimród nap - és még akartunk venni néhány apróságot.
Borzasztó sokan választották ma az IKEÁT, ráadásul csak délben sikerült elindulni itthonról úgyhogy a gyerekek alvás idejében neki indulni nem túl szerencsés (de hát az sem lehet, hogy nem csinálsz semmi extrát egész hétvégén és akkor minden olyan mint hét közben).
Mi egyébként sem vagyunk azok a boldogan vásárolni járó emberek, sok a kis gyerekünk, nehéz a tömegben boldogulni velük, egyébként is nehezen választunk úgyhogy totál stresszes mindig ez a program de most is neki indultunk mert muszáj volt de hát megint csak azt tudom mondani, hogy nem könnyű ennyi gyerekkel bóklászni a sorok között.
A feszültség, hogy nem tudjuk elintézni amit szeretnénk, és az állandó stressz, hogy melyik gyerek üvölt éppen vagy, hogy mindegyik meg van e (és én mikor ájulok el) rányomja a bélyegét az ilyen programokra most se volt ez másképp, sikerült Bercivel össze vesznünk és olyan idétlenül mentek a dolgok hogy csak na.
De hát van ilyen ez nekünk nem megy...
Azért megvettük azt a kis széket, - hogy Nimród is oda férjen a játszó asztalhoz és egyenrangú tagja legyen a bandának - és még vettünk néhány fontos kacatot, utána hot-dog és fagyizás volt a jutalmunk a büfében.
Több családi ünnep is van Augusztusban és míg én jártam a szomszédos plázát, hogy mindenkit fel tudjunk köszönteni addig Berci vállalta, hogy terelgeti a gyerekeket a Decathlon játszón.
Pont akkor értem vissza mikor Kori szájából dőlt a vér, elharapta a nyelvét a trambulinban. Délután 4 volt már ekkor nem csodálom, hogy hulla fáradt volt, gondolom azt se tudta már mi van egyszer csak ráharapott. Berci hívta a Marcit, a nagynénjét, hogy kórház vagy nem kórház, én is hívtam anyut, hogy mi legyen mert vérzett egyfolytában, anyu tovább telefonált másnak is, végül ugyanazt mondta mindenki: steril gézlapot kell rászorítani, a víz ilyenkor nem jó mert attól nem csillapodik, és ha ömlik még mindig akkor irány a szájsebészet.
Nem volt olyan nagy a harapás, hogy szívrohamot kapjak de akkor is sokkoló az a lifegő seb ami vérzik egyfolytában.
Kori hamar megnyugodott, a vérzés még itthon sem állt el (bár nem ömlött csak csordogált) de találtam steril gézlapot azt rászorítottam és akkor 10 perc alatt összetapadt a seb és elállt a vérzés. Most puklis kicsit a helye de nem olyan vészes. Azért még fáj neki.
Elfáradtam, megint majdnem este 7 volt és akkor megint ott tartottunk, hogy nincs itthon tej, hiába voltunk egész nap úton lehetetlen mindent megcsinálni, befejezni, elrendezni.
Berci elvitte Simit a boltba én pakoltam, Kori lelkét ápolgattam, Nimródot kiszedtem a kakiból és vártam, hogy ledőlhessek végre.
Olyan bosszantó, hogy mennyire várja az ember a hétvégét és aztán egy nagy őrület lesz belőle mert intézni is kell a dolgokat meg együtt lenni is kell mert ha Berci csinálja ezt én meg azt akkor megint nem vagyunk együtt és akkor meg az a baj pedig ezt várom egész héten, hogy hétvége legyen és tessék így sikerül.
37. hétben az ember nem nyugodt már, - bár tudom, hogy nem jött még el az idő, még egy mini kis bodyt sem mostam ki pedig már itt lenne az ideje - azért jó közel van a pillanat, hogy ebbe az őrületbe belecsöppenjen Pötty akinek még a neve sem végleges mert Berci nem teljesen elégedett a választásommal.
Ebbe az őrületbe egy nyugodt pont van most és ez a lakás ahol lakunk, mert itt elférünk és nem borulok ki, hogy nincs hova pakolni és nincs szemét hanem tisztaság és ez léleküdítő.
Sokat gondolok arra, hogy ez miért történt így, sokat gondolok azokra akik ezzel megsegítettek minket, eszembe jut mennyit álmodoztam róla, hogy legyen a gyerekeknek rendes helye.
Most van, most már csak nekem kéne megnyugodnom...
