Egyáltalán nem könnyű egy iskolással, két óvodással, egy itthonival és egy pocaklakóval. Nem könnyű, de szép feladat, semmilyen munka nem tenne boldogabbá minthogy őket viszem, gondoskodom róluk, velük vagyok, értük fáradozom. Szerencsés vagyok mert a gyerekeimmel lehetek. Fárasztó de másnak számomra nincs értelme. Egyenlőre.
Az első hét egyfolytában rohanás volt.
Kedden nagyon elkeseredtem a napközi miatt mert az én magabiztos nagy erős lányom egy pici hangyaként kifacsarva tért haza és nem volt valami lelkes. Azt mondtam "jó itt a vége, kiveszem, haza hozom az életem árán is". De van egy férjem meg néhány ember akikkel vészhelyzet esetén beszélek és nem növelik a félelmemet hanem kívülről szemlélve okosabbak és segítenek. Nem azzal, hogy vedd ki, ne vedd ki hanem, hogy nézzem kicsit felülről és adjak neki időt. Próbáltam megnyugodni és jobb lett, szerdán és csütörtökön is jó kedvűen jött haza. Péntekenként délbe megyek majd érte.
Simit beirattuk focira, nagyon várta már, nagyon tetszik neki. Heti kétszer komoly nagy edzés van, másfél órás kint a pályán Pali bácsival. Nagyon jó program. Ati papa küldött foci cipőre pénzt úgyhogy most már rúghatja, védheti a labdát. Ez alatt Kori táncol a suliban úgyhogy pont elmegyek érte a tánc végére és együtt vissza megyünk Simiért az edzésre kedden és csütörtökön.
Voltam uh-n nem annyira jó a helyzet, a lepény lent tapad részben fedi a méhszájat, ha így marad megint császáros baba lesz. Ha feljebb kúszik (amit megtörténhet) akkor természetesen születik.
Engem csak az érdekel, hogy egészségesen térjünk haza mind a ketten. Ez a legfontosabb.
Többet kell pihennem és nem szabad megerőltetnem magam.
Szombaton Berci sem dolgozott és a gyerekek kérleltek minket, hogy a Millenáris játszóra menjünk ráadásul busszal - mert az olyan jó. A Millenárison köztévé napja volt, millió emberrel, tv macival, süsüvel, túró rudi osztással, lufival.
De semmit nem magunknak hanem csakis a JóIstennek köszönhetünk.
