Pénteken beszélgettem egy anyukával az oviban, akivel előtte soha pedig már 3 éve együtt járnak a gyerekeink. Szóba elegyedtünk, hogy mit kapjanak az óvónénik búcsúajándéknak majd ha ballagnak a lányok (idén csak 5 kislány megy iskolába a Fecskéktől).
Beszélgettünk az ajándékról aztán Istenről. Nem véletlen, hogy nem tudtuk abba hagyni az eszmecserét, nem véletlen, hogy olyan dolgokról beszéltünk amik engem mostanában nagyon foglalkoztatnak és nem látok rá megoldást. És olyan nagyon egyszerű volt a beszélgetés menete, lényege és értelme, hogy hiszel vagy sem.
Bercinek (aki szintén tele van kétellyel a helyzetünket illetően - bár sokkal józanabbul kezeli és nem hagyja, hogy az érzelmei elsodorják) azonnal el akartam mondani még telefonba, hogy miről mennyit beszéltünk F. anyukával és a férjem egy kicsit viccelődve reagált a mondandómra, az üzenetre amit kaptam pénteken.
Aztán ma elmentünk Imre atyához misére. A gyerekektől nem mindig lehet érteni a prédikációt, szenvedünk is velük rendesen, hogy oda tudjunk figyelni és ők is kibírják azt az egy órát amig ott vagyunk de muszáj ott lennünk, inkább mint máshol mert itt kapunk máshol meg csak vagyunk...
Áldozásnál a gyerekeink felsorakoznak összetett kezecskékkel kisangyal arccal várják Imre atyát aki kijön a folyósóra is áldoztatni és kiskeresztet osztani mert a nagycsaládosok ott vannak.
Nimród már majdnem kapott egy ostyát (aztán mégsem) aztán Berci kapott a homlokára egy kis keresztet amit a gyerekek kapnak és én is szoktam néha de most Berci(!) kapta aztán az összes gyerek és ránk nevetett aztán elment. Mise végén a gyerekek be szoktak menni még egy közös imára a sekrestyébe. Aztán kijött Kori, hogy vár minket Imre atya menjünk be hozzá.
Bementünk - pont ma - és kérdezte, hogy vagyunk.
Röviden elmondtuk. Megölelt minket, megszeretgetett kérte, hogy menjünk mindig misére mert hiányzunk neki.
Aztán még beszélgettünk egy kicsit, választ kaptunk (és végre ma Berci is én látom), tudom, hogy ő is megérezte azt amit én pénteken.:
"Ne félj csak higgy!"
Amen
