"Ne félj csak higgy!"

Pénteken beszélgettem egy anyukával az oviban, akivel előtte soha pedig már 3 éve együtt járnak a gyerekeink. Szóba elegyedtünk, hogy mit kapjanak az óvónénik búcsúajándéknak majd ha ballagnak a lányok (idén csak 5 kislány megy iskolába a Fecskéktől).

Beszélgettünk az ajándékról aztán Istenről. Nem véletlen, hogy nem tudtuk abba hagyni az eszmecserét, nem véletlen, hogy olyan dolgokról beszéltünk amik engem mostanában nagyon foglalkoztatnak és nem látok rá megoldást. És olyan nagyon egyszerű volt a beszélgetés menete, lényege és értelme, hogy hiszel vagy sem.

Bercinek (aki szintén tele van kétellyel a helyzetünket illetően - bár sokkal józanabbul kezeli és nem hagyja, hogy az érzelmei elsodorják) azonnal el akartam mondani még telefonba, hogy miről mennyit beszéltünk F. anyukával és a férjem egy kicsit viccelődve reagált a mondandómra, az üzenetre amit kaptam pénteken.

Aztán ma elmentünk Imre atyához misére. A gyerekektől nem mindig lehet érteni a prédikációt, szenvedünk is velük rendesen, hogy oda tudjunk figyelni és ők is kibírják azt az egy órát amig ott vagyunk de muszáj ott lennünk, inkább mint máshol mert itt kapunk máshol meg csak vagyunk...
Áldozásnál a gyerekeink felsorakoznak összetett kezecskékkel kisangyal arccal várják Imre atyát aki kijön a folyósóra is áldoztatni és kiskeresztet osztani mert a nagycsaládosok ott vannak.
Nimród már majdnem kapott egy ostyát (aztán mégsem) aztán Berci kapott a homlokára egy kis keresztet amit a gyerekek kapnak és én is szoktam néha de most Berci(!) kapta aztán az összes gyerek és ránk nevetett aztán elment. Mise végén a gyerekek be szoktak menni még egy közös imára a sekrestyébe. Aztán kijött Kori, hogy vár minket Imre atya menjünk be hozzá.
Bementünk - pont ma - és kérdezte, hogy vagyunk.
Röviden elmondtuk. Megölelt minket, megszeretgetett kérte, hogy menjünk mindig misére mert hiányzunk neki.
Aztán még beszélgettünk egy kicsit, választ kaptunk (és végre ma Berci is én látom), tudom, hogy ő is megérezte azt amit én pénteken.: 
"Ne félj csak higgy!"
Amen

Budakeszi táncok

Kornélia csodás tánca

http://www.youtube.com/watch?v=yYcyT1lTpBo&feature=youtu.be


Simon vagány koreográfiája

http://www.youtube.com/watch?v=58v7Kw1FSYk&feature=youtu.be



3 in 1

http://www.youtube.com/watch?v=kPHBRGg8zGw&feature=youtu.be

Rajzok

Este ezzel álltak elém.
Annyira szép, annyira megható.

Simi rajza az új lakásról:

Fekszünk az ágyban, a lányoknak lelóg a haja, a fiúké rövid.
Érdekes, hogy két ház van és egyel kevesebb ember, viszont mindenkit oda írt szépen.
Én Édesanya vagyok (jaj de szeretem ezt!).

Kori rajza az új lakásról:

Kori kérdezte Simit, hogy hogyan kell leírni, hogy család és Simi diktálta ("először egy CSacsi betűt...stb.).
Lila ruhás, nagyon púpos az én vagyok, éppen alszom és egy lány baba van a hasamban ("Nem fiú mert akkor fekete ruhában rajzoltalak volna le." - mondta Kori).
Kori fölöttem alszik sárga ruhában a kék ágyon hosszú lelógó szőke haja van.
Apa balra lent, mellette Simi, fölöttük apa gitárja  (az a piros keresztes), a földön Bódi, kint az erkélyen meg Nimród.
Van még a képen madár, kutya, fa fészekkel és tojásokkal.

Csodaszép a gyermekvilág.
Ahogy feldolgozzák és megelevenítik az érzéseiket, szorongásaikat, vágyaikat és helyüket a világban.
Azt hiszem ezek a rajzok most megerősítésként kell nekik, hogy minden rendben lesz együtt van/lesz a család az új helyen is.
Azért ez elég jó.

Nimród és a Marcipán cica

Eljött a nap amit Nimród hetek óta várt már.
Ketten mentünk a Bábszínházba a Marcipán cicára (Gábor Éva Ciróka meséje alapján).
A könyvtárból mér régen kivettük a könyvet, így ismertük a mesét ami arról szól, hogy a cica elmegy Afrikába mert azt hiszi, hogy ő az oroszlán rokona és szeretne találkozni vele.

Nimród nagyon készült a programra, az első perctől az utolsóig nagyon élvezte a kalandot.
Úgy tűnt, hogy nem is Simi meg Kori hanem Nimród az aki a legjobban vágyott erre - nem is gondoltam volna! Persze a többiek is örültek mikor kettesben kalandoztunk de Nimródnak ez igazán nagyon hiányzott már. A villamos, a busz, a boltok jaj nagyon tetszett neki kérte, hogy még oda is meg még oda is menjünk be. Bementünk mert nem kellett haza rohanni (Koriék oviban voltak, Boldira Berci unokatesója vigyázott a Labiban).
Ninókám nem fáradt el, jött beszélt, mutogatott, magyarázott.
9- től délután 2-ig úton voltunk. A Jászain ettünk pizza szeletet ebédre és a kedvenc mindenes boltomban vettünk az otthoniaknak meglepetést (ahogy szoktuk).
A Mamutba is bementünk mozgólépcsőzni meg szökőkutat és kis mamutokat nézni.
Szétnéztünk a Deichmann-ba választott nekem cipőket, hogy mit próbáljak fel aztán mire az ötödikre mondtam, hogy túl nagy a sarka azt nem veszem fel, a hatodiknál már ő mondta lemondóan: - Nem jóóóó anyának mert, ennek túl nagy a sarka....-nagyon édes volt ahogyan próbált segíteni.
Ölelgettem, puszilgattam ez a nap csak a miénk volt. És úgy meghálálta!
Egyetlen hiszti, egyetlen tolakodás nem volt még délután és este sem.
Bárcsak többet tudnék velük egyenként eljárkálni!

A többiek nem voltak szomorúak teljesen megértették, hogy ők is voltak velem és ez most Nimródnak is járt. Annyira szeretem ezért is őket, mert megértik és várják, hogy megint ők következzenek...

Megnyugvás és a Pöttöm Panna Party

Megérkezett a megnyugvás, a beletörődés.
Köszönjük a sok ránk gondolást!
Azért így sokkal könnyebb, hogy el tudjuk fogadni a helyzetet.
Már nevetünk is.

Simi egyik este mellém feküdt és mondta, hogy "Anya költözzünk el ketten!".
Mondtam, hogy Simi de akkor nem félnél egyedül alvásnál? Hiszen nem lennének ott a testvéreid!
Azt mondta: - Nem Anya! Ketten elköltöznénk és egy ágyban aludnánk! Akkor nem félnék!

Aztán máskor meg azt mondta, hogy ő nagyon örül, hogy vissza megyünk a régi lakásba mert itt félt amikor az ágy alól ki kellett venni egy játékot ami beesett és ott nem kell majd félnie.
(Ezt nem tudta jobban kifejteni miért van így de ezt mondta).

Kori többet sír mint kellene semmiségeken kiborul de nem tudja megfogalmazni miért. Szerintem ahogy mi megnyugodtunk úgy ő is meg fog nyugodni szépen lassan. Egyébként meg ő is örül, hogy haza megyünk csak gondolom átvette az elmúlt napok feszültségét.

Nimródka csak azt kérdezgeti, hogy hova megyünk lakni? Hova megyünk lakni? Kérdezi, hogy Ati papa házába ? (Oda biztos nem mert ők is költöznek...)

Sok jó tanács van, milliókat azonban senki nem tud adni..

Szombaton voltunk úszni, utána a Nagymama munkahelyére mentünk: premier volt az Újszínházban.
A Pöttöm Panna volt a Stúdiószínpadon, utána kakaó partyval tortázással ünnepelt a stáb a kulisszák mögött.
Nagyon jó kis szórakozás volt.
(Bent a városban is azt éreztem amit mindig tudok de csak ott szembesülök, hogy inkább itt lakunk a hegyekben kicsiben mint bent a városban akármekkorában.)

Az előadás nagyon jó volt, zenés, humoros, szórakoztató gyerekeknek és felnőtteknek még sokszor meg tudnám nézni igazán tetszett, sokat nevettünk!
Nagymama korrepetitor, ő készítette fel a színészeket az énekes részekre. Csodás volt!
A premier után Korit megölelgette Egérnéne (Timkó Eszter) és a gyerekeknek csokit osztott Pöttöm Panna (Koncz Andrea) de sokat nevettünk Vakond Úron (Bicskey Lukács) és szerettük a herceget és madarat is (Varga Ádám).

Nimród boldogan konstatálta, hogy ő Pöttöm Pannától kapott csokit, Simi csak úgy csöndesen örült az élménynek és hangosan a kakaónak, Kori pedig egészen közel került Pöttöm Pannához és Egérasszonyhoz is.

Már csak az ilyen élményekért is megéri menni-menni és csinálni még akkor is ha csak ötven négyzetméter az ami a miénk...

Döntöttünk

"A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik. (Préd.7,14.)"

  Nem leltünk nyugalomra az éjjel. Álmomban több helyen laktam és egyik rosszabb volt mint a másik. 

Bercivel beszéltük, hogy akkor kiveszünk ennyiért egy nagyobbat vagy ha már veszteség azért jöjjön pótlék is, hogy menjünk egy kertes házrészbe.  Az eredmény: nem adnak ki ennyi embernek lakást se 70 négyzetméteres kertes házrészt.  köszönjük.  Hátrányosan megkülönböztetettek lettünk többen azt mondták, hogy ennyi ember nem veheti ki. Amekkorát kivehetnénk annak a bérlete 200 ezernél kezdődik de inkább 300 és az már ház.

Úgyhogy döntöttünk elviseljük amit ránk mért a sors: hazamegyünk. Ez a legolcsóbb és a legszűkösebb megoldás de ez lesz. Szobát cserélünk a gyerekekkel ők mennek a nagyba, mi a kicsibe és fizetjük a havi 160 ezer forint törlesztőrészletet erre az egész helyzetre. Végülis így is lehet élni, fogunk is. Boldit is oda vártuk.

Volt a házban egy néni aki gyűlölt minket, kiabált velünk a végén már nem köszönt, mert gyerekeink vannak és hangosak. Most megint hallgathatjuk minden nap.

Szebb sorost szántam a gyerekeimnek de elviseljük végülis az életet elég túlélni nem muszáj megélni...

Jövő nyáron talán lesz a 160 ezerből már csak 100 és akkor mehetünk egy olyanba amiben szintén nem fogunk elférni. 

Álmomban majd vissza járok ide...

Most múlik pontosan...

Aki ismer minket már megszokhatta, hogy életünk nem kiegyensúlyozott.
Van amikor magasra szárnyalunk és boldogok vagyunk de olykor zuhanunk mert ez van megírva...
Hogy sose felejtsük ki a legnagyobb a leghatalmasabb és itt lent minden mulandó, CSAK EGY A BIZTOS...

Legnagyobb és legfélelmetesebb helyzeteinkből mindig a JóIsten segítségével lábaltunk ki.
Berci trombózisa, Boldi méhen belüli élete, Boldi Meckel diverticulumja - mind nagyon rosszul indult de kegyelmet kaptunk - és most csak az elmúlt 2 év próbatételeiből szemezgettem.

Hát most sem vagyunk másképp.
Számunkra egy kincset kell elengednünk, egy olyan dolgot ami a legnagyobb bizonyság és csoda volt az elmúlt években ez pedig álmaink otthona ahol most élünk. Bizonyosság, hogy igenis történnek csodák, hogy a bárány mellé kapunk legelőt is : Istentől.
És kaptunk amikor a legkevésbé számítottunk rá, és a legjobbkor érkezett: a lakás ahol most élünk.

Most mennünk kell és semmi tanács, semmi opció nem segít (úgyhogy kérem szépen ne is javasoljon senki semmit mert csak még jobban fáj!).
Ez egy olyan otthon volt családunknak amilyet mindig szerettem volna, ami meleg volt, barátságos sőt gyerekparadicsom - csak éppen nem a miénk.
Sosem volt az, ajándék, hogy itt lakhattunk és benne volt a pakliban, hogy bármikor véget érhet ez az időszak.
Többre számítottunk de ez senki hibája így alakult, hogy most el akarják adni úgyhogy mennünk kell.

Nem kerülünk az utcára, törlesztünk egy lakást ami másfél szobás de értelemszerűen nem tehetjük meg magunkkal és a gyerekekkel sem, hogy megvonjuk tőlük az éleetteret és visszazsúfolódunk.
Hiszen nem ezért nem látjuk Bercit soha, hogy a minimum alatt éljünk. (Viszont törleszteni muszáj még ha már elkezdtük mert egyszer a miénk lesz és valamennyi értéke van). De ez most mindegy is.

Szívem szerint már ma elmennék mert ez már csak szívfacsargatás, és azt is tudom, hogy nem fogunk ilyet de még ehhez hasonlót sem találni. Magamat sajnálom nagyon, mert kényelmes volt, lehetett teregetni, lehetett altatni, lehetett játszani, táncolni, zsúrozni, kényelmesen körbe tudtuk ülni az asztalt, mindent lehetett.
De nem volt sosem a miénk és ezt nem szabad elfelejtenünk.

Még egy költözés, megyünk a gyerekekkel és megint nem a véglegesbe csak egy visszalépésbe és ez fáj.
De belehalni nem fogok mert nem fizikai fájdalom ez, de akkor is el kell őket költöztetni és újra megint ki kell alakítani valami biztosat, valami meleget ami valószínűleg sokkal gyengébb lesz és Bercit sem fogjuk többet látni (pedig ha már nehéz legalább megérné...).

Hát leírtam, elsiratom, semmiféle spekuláció nem segít rajtunk, megvenni nem tudjuk.
Csak az ima, sok-sok ima az viszont nagyon elkél.