Aki ismer minket már megszokhatta, hogy életünk nem kiegyensúlyozott.
Van amikor magasra szárnyalunk és boldogok vagyunk de olykor zuhanunk mert ez van megírva...
Hogy sose felejtsük ki a legnagyobb a leghatalmasabb és itt lent minden mulandó, CSAK EGY A BIZTOS...
Legnagyobb és legfélelmetesebb helyzeteinkből mindig a JóIsten segítségével lábaltunk ki.
Berci trombózisa, Boldi méhen belüli élete, Boldi Meckel diverticulumja - mind nagyon rosszul indult de kegyelmet kaptunk - és most csak az elmúlt 2 év próbatételeiből szemezgettem.
Hát most sem vagyunk másképp.
Számunkra egy kincset kell elengednünk, egy olyan dolgot ami a legnagyobb bizonyság és csoda volt az elmúlt években ez pedig álmaink otthona ahol most élünk. Bizonyosság, hogy igenis történnek csodák, hogy a bárány mellé kapunk legelőt is : Istentől.
És kaptunk amikor a legkevésbé számítottunk rá, és a legjobbkor érkezett: a lakás ahol most élünk.
Most mennünk kell és semmi tanács, semmi opció nem segít (úgyhogy kérem szépen ne is javasoljon senki semmit mert csak még jobban fáj!).
Ez egy olyan otthon volt családunknak amilyet mindig szerettem volna, ami meleg volt, barátságos sőt gyerekparadicsom - csak éppen nem a miénk.
Sosem volt az, ajándék, hogy itt lakhattunk és benne volt a pakliban, hogy bármikor véget érhet ez az időszak.
Többre számítottunk de ez senki hibája így alakult, hogy most el akarják adni úgyhogy mennünk kell.
Nem kerülünk az utcára, törlesztünk egy lakást ami másfél szobás de értelemszerűen nem tehetjük meg magunkkal és a gyerekekkel sem, hogy megvonjuk tőlük az éleetteret és visszazsúfolódunk.
Hiszen nem ezért nem látjuk Bercit soha, hogy a minimum alatt éljünk. (Viszont törleszteni muszáj még ha már elkezdtük mert egyszer a miénk lesz és valamennyi értéke van). De ez most mindegy is.
Szívem szerint már ma elmennék mert ez már csak szívfacsargatás, és azt is tudom, hogy nem fogunk ilyet de még ehhez hasonlót sem találni. Magamat sajnálom nagyon, mert kényelmes volt, lehetett teregetni, lehetett altatni, lehetett játszani, táncolni, zsúrozni, kényelmesen körbe tudtuk ülni az asztalt, mindent lehetett.
De nem volt sosem a miénk és ezt nem szabad elfelejtenünk.
Még egy költözés, megyünk a gyerekekkel és megint nem a véglegesbe csak egy visszalépésbe és ez fáj.
De belehalni nem fogok mert nem fizikai fájdalom ez, de akkor is el kell őket költöztetni és újra megint ki kell alakítani valami biztosat, valami meleget ami valószínűleg sokkal gyengébb lesz és Bercit sem fogjuk többet látni (pedig ha már nehéz legalább megérné...).
Hát leírtam, elsiratom, semmiféle spekuláció nem segít rajtunk, megvenni nem tudjuk.
Csak az ima, sok-sok ima az viszont nagyon elkél.
