A roham folytatódik, mindenki Boldit akarja megkaparintani.
Én a nap legnagyobb részét a kinti kanapén töltöm, Boldi mellettem az ágyon vagy a mózeskosárban. A gyerekek jönnek és össze vesznek a kistestvéren azon, hogy ki fogja. Főleg Kori és Ninó harcolnak, Simike beéri a simogatással is.
Amikor megkapják énekelnek neki, egyenként, hangosan.
Nimród puszilgatja és nem hagyja, hogy vissza vegyem.
Szombaton délelőtt Berci haza hozta a gyerekeket.
Kinyitottam ajtót és ők egyenként berohantak megöleltek, rajzokat osztogattak, kiabáltak, meséltek, kérdeztek.
Kori és Simi élénken éltek bennem, velük telefonon is beszéltem, de Ninót megint egy kicsit meg kellett ismernem. Lassan két hete nem láttam őket, borzasztóan hiányoztak.
N
imród bejött, megölelt, fülig ért a szája, nagyon visszafogottan viselkedett, de nem szomorú volt, inkább nyugodt.
Kori és Simi berohantak a szobába, teljesen odáig voltak a kistestvér látványától. Kori azonnal kérte, hogy megfoghassa, Nino is nyújtogatta a kezecskéjét így Simi után ő is megkapta egy kicsit.
Ezután megtalálták az ajándékokat amiket Boldizsártól kaptak.
Simi lovagfelszerelést kapott (sisakot, kardot, pajzsot).
Kori is megkapta a hőn áhitott Barbie lányt amit egész nap öltöztetett, táncoltatott, beszéltetett, Ninóka pedig egy xilofon tulajdonosa lett, közösen pedig még egy játékfotógépet kaptak.
Simi azóta is ezt hajtogatja: "Ez olyan mintha Karácsony lenne!"
Igen, valami olyasmi...
A csütörtök és a péntek nagyon nyugodtan telt itthon.
A gyerekek még szombat reggelig Berci szüleinél mulatták az időt,
hogy mi is rákészülhessünk a nagy változásra.
Boldizsár nagyon jó baba, gyönyörűen eszik és nagyon sokat alszik. Csütörtökön este 9-től éjfélig volt egy kis méltatlankodás de utána hajnali ötig aludt és hagyott engem is pihenni. Pénteken éjjel is hasonlóan mélyen és sokat aludt, egyszer evett mellettem de nem is ébredt fel.
Pénteken korán reggel bementünk a klinikára ahol kiszedte az orvos a varratokat (
ez egyáltalán nem fájt), majd haza jöttünk reggelizni, Berci utána sajnos ment dolgozni.
Napközben eljött Anyu, főzött, rendet rakott, segített én pedig aludtam.
D
élután a rettenetesen alapos és lelkiismeretes gyerekorvos jött ki megnézni Boldit, megállapította, hogy egészséges - bár van itt egy két dolog ami még utánajárást követel.
Egyik az anyagcsere szűrés amit meg kell ismételni, ezért kedden szúrják majd meg az ujját és be kell küldeni a klinikára mert amit ott levettek az nem lett jó, aztán a csípője egy kicsit kötöttebb de azt mondta Nazim Tan, hogy erre még nem lehet rámondani még változik a csípőszűrésig is, a harmadik dolog pedig, hogy a klinikán a bal fülének a hallásvizsgálata nem sikerült ezért azt meg kell ismételni 1 hónap múlva (ez lehet a még bent lévő magzatvíztől, vagy a kinti zajoktól de nem lehetett rendesen mérni).
Szerintem semmi baja a hallásának de ha kell megnézetjük azt a bal fülecskét.
Bárcsak a Lottó számokat álmodnám meg egyszer mert mostanában másodszorra álmodok önbeteljesítés szerűséget, egyik Kingáék haza útja volt a másik ezzel a füllel kapcsolatos. Még szülés előtt nem sokkal álmodtam, hogy megszületett a baba és az egyik füle nem volt szép. Ki is borultam, meséltem Bercinek azt mondta nyugodjak meg ezek csak a szorongásaim miatt vannak.
Aztán most mégis lett azzal a füllel valami, bár hibátlan és gyönyörű azért mégis csak meg kell vizsgáltatni még egyszer.
Na akkor nem álmodhatnám meg végre azt az öt számot?
Berci elég későn ért haza pénteken, mindent el akart intézni a jövő heti apai szabadsága miatt.
Aztán megfogta az ő kis veknijét. Olyan jól áll neki...
Csütörtökön haza engedtek minket.
Ezt a képet még reggel csináltam a kórházban, egyszerűen hihetetlen hogy figyel ez a négy napos kisbaba. Érzékenyen reagál mindenre, úgy érzem így pár naposan sokkal jobban kötődik hozzám és figyel engem mint a testvérei néhány napos korukban.
Különleges ez a pici fiú, Berci csak annyit mondott látszik, hogy sokan imádkoztak érte.
Haza értünk a kis csomaggal.
Szerdán reggel mondtam Boldinak, hogy délután jönnek a testvérei látogatóba Nagypapával és Nagymamával.
Nagyon vártam már, hogy Kori, Simi és Ninó lássák a kistestvérüket.
Délután 5-kor berohantak a szobába, felültettem őket az ágyam szélére és megfoghatták Boldizsárt.
Az a hatalmas boldogság ami elöntötte őket, látszódott az arcukon és hallatszott a hangjukon minden rosszat elfeledtetett...
Vasárnap este hatkor levitték Boldit a csecsemő osztályra én pedig kezdhettem a lábadozást.
Megnyugtató volt őt látni, a karomban tartani, erőt adott a továbbiakhoz.
A császárosok tudják, hogy a legnehezebb műtét után először felkelni az ágyból. A nővérek csak annyit segítenek, hogy biztatnak egyébként egyedül kell végig csinálni, hogy minél előbb el tudjam látni majd az újszülöttet.
Csövek lógnak ki mindenhonnan, feszít a seb, nekem majdnem 20 perc volt mire eljutottam a csapig mosakodni és minden fájdalmas mozdulatnál azt mondtam magamban, hogy Boldizsár, Boldizsár...
Egyébként még egy vérvételtől is elájulok, nem, hogy a belőlem kikandikáló csövektől, a napi 4 injekciótól (méhösszehúzó és trombózis elleni), vérvételektől na és a többi intenzíves hasonló látványától.
A
z első éjszakát külön töltöttük, csak másnap délben kerültem le a babás osztályra.
Nagyon izgultam milyen lesz így egy naposan, vajon ismerős lesz e az arca, hasonlít e a testvéreire, apukájára...
Egyágyas szobát kaptam (Bőze doktort kérleltem, hogy mentsen meg a négyágyas traccspartis kórteremtől, most az egyszer tényleg muszáj itt pihennem - sikerült), saját zuhanyzóm, hűtőm, asztalkám volt, apartman, hotel a legjobb amit kaphattam.
Boldizsárt hozták a kis pólyába csomagolva, még mindig gyönyörűséges és teljesen kisimult pofija volt, az a jól ismert újszülött illat percek alatt betöltötte a szobánkat.
Azt mondták a csecsemős nővérek, hogy beadhatom éjszakára ha pihenni szeretnék de én meg úgy voltam vele, hogy dehogy adom, onnantól kezdve csak velem volt az ágyamba mellettem.
Az éjszakák nem teltek nyugodtan, nagyon meleg volt, nagyon fájt a sebem, minden fordulás, felkelés kész kínszenvedés volt de legalább nem látta senki, csak ketten voltunk így elbírtam a fájdalmammal és Boldiról is tudtam gondoskodni.
Szerencsére az első perctől fogva gyönyörűen szopizott, nem kellett tanítani, kérlelni, ébresztgetni, a legtermészetesebben ment a dolog.
Kedden látta Berci először, akkor kiengedték a kórházból és rögtön jött megnézni a fiát. Azt mondta, Simi kettőnek fogja hívni mert szerinte teljesen olyan kis csíktestű szelíd arcú gyönyörűség.
1 naposan
2 naposan
3 naposan
Vasárnap reggeli kép:
Vasárnap reggel fél kilencre voltam berendelve a klinikára.
Anyuval nehezen találtunk parkolóhelyet, de végül nem kellett sokat körözni a Mária és Baross utca között, időben oda értünk.
Ahogy sétáltunk a kapu felé, láttuk, hogy egy opel autó első üléséhez behajol egy szülésznő, a másik pedig a kocsi mellett egy fehér lepedőt tart. Hamar kiderült számunkra, hogy valaki szül a klinika kapujában és már nem értek be a szülőszobára.
Elmentünk mellettük, nem néztünk oda de a hangokból ítélve pont akkor jött világra a Baross utca közepén egy autó első ülésén egy kisbaba. Ez az élmény olyan pozitív hatással volt ránk, hogy alig bírtunk megnyugodni bent a folyósón, egy perc múlva már rohantak is a kis csomaggal az osztályra, nem sokkal később az anyukát is behozták (jól voltak mindketten).
Elköszöntem Anyutól, megbeszéltük, hogy kint meg vár és majd bejön ha megszületett a baba. (Számomra nem volt kérdés, hogy vagy Berci vagy senki.)
A szokásos felvétel után (ami most csak annyiban különbözött az eddigi 3-tól, hogy nem fájt semmim) hamar bekísértek a szülőszobámba. Visszajáró vendég vagyok, minden teljesen ismerős volt de még mindig nem tudtam elképzelni hogyan lesz most ez egyedül.
Csak abban reménykedtem, hogy nem fog fájni és nagyon rövid lesz.
Néztem a széket, ahol eddig mindig ott ült Berci - nagyon hiányzott -, néztem az ismerős falat, a lámpát, eszembe jutottak az előző szülések, beszélgettem Istennel, hogy biztos kibírom-e és kitettem a telefonomat, egy vizet és a kis fotógépet az asztalra.
Elrendezkedtem, jött egy nagyon kedves mosolygós szülésznő, megszúrta a kezemet, bekötötte a infúziót, aztán jött Bőze doki és kezdődött a dolog.
Mondtam nekik, hogy nem fogom bírni ők mosolyogtak, hogy dehogynem, Bőze kérte, hogy szedjük össze minden erőnket amit a 41. hétig gyűjtöttünk majd Obivánkenobit idézték (az erő legyen velünk).
10 körül megkaptam a belépőjegyet a szülésmegindításhoz: a zselét.
Azonnal fájt, egyfolytában, nagyon, rosszul, oldalra fordultam és csak mondtam-mondtam a Miatyánkot.
Eleinte jó volt a ctg, aztán arra lettem figyelmes, hogy minden fájásnál leesik, eltűnik a dübörgős szívhang, pirosan világít a gépezet aztán megint zölden.
Kori, Simi, Nino magától indult, jó pár órát velük is eltöltöttem erre a szerkezetre csatlakozva tudtam mit jelent ha jó és most felismertem, hogy ez más.
Fogtam a telefonom, felhívtam a dokit, hogy jöjjön mert szerintem nem jó a szívhang. Vissza jött, vele a szülésznő, azt mondták, hogy forduljak meg lehet, hogy rosszul fekszik a baba, nyomódik. Megfordultam, jobb lett, azt mondta Bőze megvárjuk míg rendszeresek lesznek a fájások akkor kaphatok majd fájdalomcsillapítót ha szeretnék, aztán megint kimentek valahova és mondták, hogy ők itt lesznek.
Csengettem a nővér hívón, hányingerem volt, jött a szülésznő, oda tartotta a tálat. Rémes élmény...
Pár perc múlva megint vissza jött a szülésznő, megvizsgált, megint piros volt a jel, rossz a szívhang, volt hogy nem is hallatszott, nézegette a gépet, vizsgált engem, kereste a baba fejét, majd megállapította, hogy oda nyomódik a burokhoz.
Hirtelen mindenki ott termett, egy nővér azonnal beadott valami keringésjavítót a babának (a vénámon keresztül), néztek, tanakodtak, sürögtek forogtak vagy 4-en 5-en abban a kicsi szobában. Berontott Bőze is és és azt hallottam "igen, narkotikummal" - valami ilyesmi.
Akkor kérdeztem, hogy császár?
Erre ő azt monda: - Igen. Azonnal.
Kérdeztem, hogy: - Érzéstelenítéssel?
Erre ő: - Nem, arra már nincs idő, altatással.
Ezután gyorsan elmondta, hogy a baba nyakán lehet a zsinór ami a fájásoktól nem juttatja elég oxigénhez ezért esik le a szívhang, ezért kell kikapni minél előbb.
Hívták a műtőst, hogy átvigyen, ekkor még felkaptam a telefonom és ekkor hívtam Bercit, hogy császár. Rohantak velem a műtőbe, sürögtek-forogtak, maszkot kaptam, meg kérdéseket, hogy hány kiló vagyok és mi lesz a baba neve (Nagy Boldizsár - mondtam).
Kérdeztem én is: Bőzét, hogy csinált e már ilyet (micsoda kérdés!) és, hogy ugye nem fogok arra ébredni, hogy nem él a baba.
Mondták, hogy nyugodjak meg nem lesz semmi baj mert nagyon gyorsak. Az utolsó pillanatban altatnak majd és akkor nem jut át a babába.
Bőze műtős sapkába maszatolta jóddal a hasamat, én néztem a plafont (különösen egy kerek nagy lámpát), néztem az órát (11 előtt voltunk pár perccel) lélegeztem az oxigént, és nagyon sok mindenre gondoltam, leginkább Istenre, Bercire, a babára és arra, hogy talán ez az utolsó pillanat az itteni életemben.
Magamat nem féltettem, a babát nagyon.
Felébredtem. Láttam az órát (12 előtt volt pár perccel).
Az első mondat amit hallottam, hogy: "Szép nagy baba, azonnal felsírt, minden rendben van vele, a nyakán volt a zsinór".
Akkor még nem fájt semmim, de nehéz volt elhinni, hogy tényleg rendben van a baba, nagyon izgultam mi lehet vele.
Kitoltak a műtőből, Anyu mosolygott a folyósón, bólintottam, hogy jól vagyok.
Felvittek az intenzív osztályra (minden császáros ide kerül 24 órára), rákötöttek a megfigyelő gépekre. Azonnal hívtam Bercit el kezdtem mondani mi történt de hamar elsírtam magam így Anyu fejezte be azzal, hogy mindenki jól van csak pihennem kell.
Anyu elment, és akkor nagyon el kezdett fájni mindenem. Mivel nem kaptam azt a lebénító érzéstelenítőt amivel ébren lehetnek császár alatt a kismamák így a fájdalmam szinte elviselhetetlen volt.
Kaptam fájdalomcsillapító infúziót aztán néha jött egy kedves szülésznő és beletenyerelt a hasamba, hogy segítse a méhösszehúzódást (mivel a vénás összehúzóra rosszul reagáltam le kellett állítani még a műtőben, ezért neki kézzel kell néhányszor megnyomnia), azt hittem egy óriási kardot forgatnak bennem.
Teltek az órák, néha elaludtam, aztán felébredtem, pittyegett a monitor felettem, időnként autómata vérnyomásmérő szorította a karomat.
Borzasztóan fájt a hasam.
A sok császáros kismamára gondoltam, egyenként azokra is akikről tudtam, hogy így szültek, csodáltam őket, hogy kibírták és nem hallottam rémtörténeteket csak azt, hogy nehéz a lábadozás. Én akkor, ott azt hittem, hogy sosem állok talpra.
Bejött Bőze, mondta, hogy minden rendben és a baba lekerült a megfigyelésből a rendes osztályra úgyhogy tuti jól van.
Telefonálgattam, beszéltem Bercivel, a családdal, Krisztivel (ő mondta, hogy kérjem meg mutassák meg a babát).
Este fél hatkor Pöttyöt felhozták oda fektették mellém, megszólítottam:
- Szia Boldizsár. Nagyon megijedtél?
Ekkor elmosolyodott, kétszer is (pont úgy ahogy Korinka 4 és fél éve mikor először oda hozták hozzám) aztán beszéltem hozzá ő nyitogatta a szemét, pillogott teljesen úgy mint aki mindent ért és válaszol majd 10 perc alatt elfáradt és elaludt.
Lefotóztam magunkat.
Éreztem, hogy nagyon szeret, örül nekem, felismer.
Nagy Boldizsár, az én fiam.
