Hogy ne legyek olyan anya amilyen nem akarok lenni?

Még iskolás koromban sokat vigyáztam az unokatestvéreimre és mindig amikor kisbabát láttam lázba jöttem, hogy megfoghassam, puszilgathassam. Alig vártam, hogy anya legyek!
Szerencsés voltam mert a 2 évvel idősebb nővérem után kamaszkoromban két fiú öcsikét is kaptam akikkel sokat játszhattam, bolondozhattam már nagyobb fejjel, így nem bunyózós társaim lettek hanem mint "pótmamájuk" babusgathattam őket.
Akkor olyan jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó anya leszek.

Most pedig, hogy gyakorló anyuka vagyok, sokszor szégyellem magam, hogy mennyire nincs időm és lelkesedésem teljes oda adással játszani velük. Sokszor teljesen máshol járnak a gondolataim, csak bámulok, töprengek és nehéz rájuk koncentrálnom. Nem szeretnék ilyen anya lenni, mert az álmaimban és a terveimben sokkal oda adóbb voltam, és nem értem, hogy hogy lehet az, hogy mindig erre vágytam és más gyerekére miért volt annyi figyelmem, az enyémekre meg miért kell akarattal oda figyelnem. Néha el jutok erre a pontra, hogy nem is csinálom jól ezt az egészet. Főleg ilyenkor amikor be vagyunk zárva és látom, hogy elégedetlenek, egymást nyúzzák és bevallom én is csak pihennék és megvárnám a jó időt amikor kiszabadulunk.
Holtpont amin át kell billennem és elhatározom, hogy holnap sokkal jobb és türelmesebb leszek, hogy örüljenek. Hogy örüljek.
Azt hittem ezt nem kell tanulni, mert ez csak úgy jön attól, hogy az ember szereti őket. De most úgy látom ez valahogy egészen másképp működik.
Még sokat kell tanulnom...

Egy elég szörnyű nap de Nínó túlélte

A borús idő ellenére, nagyon vidám volt a tegnapi nap amikor a Labanc utcában a "Napapa" születésnapját ünnepeltük. Ebéd, köszöntés, játék, evés-ivás, nagy családi dínomdánom, elégedett gyerekek, büszke szülők, boldog nagyszülők és a többi...

De ahogy az lenni szokott amikor túl jó valami akkor biztosan rosszabb következik.
És így is lett.

Ma itthon gubbasztva küzdöttünk a bezártsággal, a náthával és az indulatokkal.
Elég sokára sikerült kikászálódnunk az ágyból, szerencsére Koriék szeretnek mellénk bújni reggelente, így azon kívül, hogy furakodnak a helyért, nincs túl sok tennivaló körülöttük (bele is gondolok néha, hogy jó ötlet-e ez az ovi mert akkor ezeknek a lustálkodós reggeleknek lőttek).

Ma Nimród is náthásan ébredt (gondolom az idő miatt is), Kori még a múlt heti vírussal küzd (köhécsel, szipog, undok), Simi csak szipog és nyűgös, Nínónak viszont a szeme is gyulladt és váladékos úgyhogy szerda reggel irány a klinika (még szerencse, hogy Berci teletankolt valószínűleg utoljára a hónapban...).

Szóval mese ide vagy oda (még a Snoopyt is megszereztük jaj de jót röhögtem), játékok, duplo, semmi sem volt jó csak a hiszti meg a birkózás. Ez volt ma. Na jó azért aludtunk is egy kicsit bár néha nagyon nehezen viselem, hogy Kori minden délutáni elalvás előtt cirkuszol, hogy ő nem álmos. Dehogynem, az! Csak nem akar aludni. De ezt nem ő dönti el természetesen, és onnantól kezdve, hogy megadja magát képes 2 órát is durmolni egy huzamban. Mint ma.

Sajnos ma Nínó repült egyet. Inkább nem részletezem hogyan, mert nem szívesen idézem fel a részleteket de röviden annyit, hogy az asztalon volt a hordozkában amikor Kori meg akarta simogatni (állítólag).

1. Miért teszem az asztalra?
2. Ha már oda teszem miért fordítok hátat?

Kicsit sírt, szopizott, hamar megnyugodott én viszont sokkal később, pörgött a forgatókönyv, hogy mi minden történhetett volna. Szerencsére nem történt vannak Őrangyalok, de figyelmeztetés volt, hogy még ennél is jobban résen kell lennem és nem hagyhatom ott. Azért ez egész embert kíván sőt még annál is többet, hogy megvédjem a nagyok "szeretetétől".

Egészen más ha csak egyszer egy nap le tudunk menni sétálni. Így viszont ez volt az elmúlt hetek egyik leghosszabb és legrosszabb napja. De jó, hogy most a nyár kezdődik és nem a tél. Vagy mégis???

Töki buli nagy esővel

Ma délelőtt a zsámbéki medencében található Tökre mentünk ahol nyárköszöntő családi programokkal várták az oda látogatókat. Anitáék ajánlották, hogy menjünk együtt mert a Kolompos együttes táncházat csinál fél kettőtől, ezen kívül kézműves foglalkozáson is részt lehet venni. Az esőt belekalkuláltuk, jó sok cuccal indultunk neki. Alighogy leparkoltunk a töki sulinál, Berci már fordulhatott is vissza mert ügyeletes a munkahelyén és mivel probléma adódott azonnal be kellett mennie - sajnos.
Ott maradtam három gyerekkel és Anitáékkal, szerencsére sokat segítettek Kori meg nagyon jól el van a 4 éves Virággal úgyhogy csak Simi hisztirohamait kellett megoldanom, Nínó nézelődött a babakocsiban.

Volt pónilovaglás, tojástartóból kukackészítés, bábelőadás, könyvnyeremény és rajzolás (Simi rengeteg "tigát" azaz csigát rajzolt).

Fél kettőkor megérkezett a várva várt Kolompos együttes - erre már Berci is visszaért. A lányok jó nagyot táncoltak az első sorban, Simi az esőben bandukolt inkább. Kori még sosem volt ilyen nagy buliban és nagyon élvezte, lépegetett, hahotázott amikor a többiek is és néha kikukucskált, hogy ott vagyunk -e. Majd háromnegyed óra tánc után kezdett fáradni (ez abban mutatkozott meg, hogy a közös táncban ahelyett, hogy figyelte volna mit kell csinálnia folyton a földre rántotta Virikét) ekkor úgy döntöttünk haza indulunk. Virág zokogni kezdett, hogy Kori távozik de a lányunk már nem bírta tovább a bulit és ahogy beindult az autónk, mély álomba merült a testvéreivel együtt.

A gyerekek is nagyon elfáradtak és mi is ráadásul megérkezett ez a nagyon csúnya és kellemetlen idő úgyhogy 3 körül haza jöttünk a finom meleg lakásba.
Otthon édes otthon, most nagyon jó itthon.

Budakeszi

Mikor először felmerült bennünk a gondolat, hogy Budakeszire költözzünk, nagyon féltem. Hiába jártam ide gimnáziumba, hiába ismertem a környéket errefelé, mégsem mertem kiköltözni a városból ahol olyan sok ember van és minden bolt a közelben és Berci is haza ér a munkából 20 perc alatt.
Akkor azt mondta egy nagyon jó barátnőm, hogy ne féljek mert az ember tömegben is borzasztó magányos tud lenni, sőt még jobban egyedül érezheti magát.

Aztán Bercivel döntöttünk, itt lesz az első lakásunk. Megérkeztünk az akkor 3 hónapos Simivel, és a kicsit nagyobb Korival és én ültem a dobozok között és próbáltam kipakolni. Egyedül éreztem magam, Berci dolgozott és én nem tudtam, hogy varázsoljak a káoszból otthont, bár szerettem a lakást az első perctől fogva mégsem tudtam mit kezdjek az új helyzettel. Aztán lassacskán rend lett, a lakást belaktuk és egyre jobban bizonyosságot nyert, hogy miért "kellett" ide költöznünk.
Most már barátaink is vannak nekünk is a gyerekeknek is, sőt annak örülnék a legjobban ha mindenki aki fontos nekünk itt lakna (hívom is őket), hogy nekik is jó legyen. Meg nekünk is.

Budakeszi gyönyörű.
Ma viharfelhős volt az ég de azért elindultunk sétálni. A zivatar után a János hegyi kilátót vonuló sötét szürke eső felhők takarták, a másik oldalon már sütött a nap és ahogy rátűzött az esőtől kizöldülő rikító zöld fűre olyan szép volt, hogy szívesen lefestettem volna (nem mintha tudnék festeni) - de megpróbáltam volna mert meseszép.

Gyakran látni errefelé ilyen szépnek a tájat.
Nem vágyom máshova.
Szeretek itt élni.

Hangok

Nimród beszélget velünk. Többnyire "Ö" és "Á" hangzókkal, de hosszasan, változatosan és tartalmasan. Ránk néz és mondja, szereti a hangját, élvezi, hogy tetszik nekünk a produkció mi pedig odáig vagyunk ettől a gőgicséléstől. Harmadik gyereknél is ugyanolyan nagy öröm ez a fajta kommunikáció. Sőt megható, látom Bercin is, hogy mikor Nimród szóval tartja akkor elérzékenyül.
Én is, mert nagyon szép a hangja.

Veró és a babák

Ma itt voltak Veróék. Neki köszönhetem, hogy tavaly ősztől az év végéig tudtam tanítani a két gyerek mellett. Minden pénteken jött a két babájával, (hogy én mehessek Budajenőre) az akkor három hónapos Sárival aki mostanra ennivaló kis cukorbaba (Veró szerint mackósajt), és a most 2 éves Jankával aki láthatóan már most Simike választottja (legalábbis mi, lüke anyukák ezzel bolondozunk).

Sétáltunk, kávéztunk, röhögtünk, dumáltunk, álmodoztunk közben félszemmel a gyerekeket figyeltük akik minden tócsába beleugrottak.
Most nem tűnt annyira viccesnek mint legutóbb mivel a gumicsizmák tegnap átáztak ezért ma csak félcipő jutott a lábacskákra. Nem baj, holnapra remélem megszárad...

Simi férfiasan lépegetett előre a kantáros farmerjában, átgázolt a mezőn és élvezte ahogy a csajok a nyomába eredtek, közben néha hátrasandított hogy mennek-e. És ők mentek. Simi pedig boldog volt.

Nagy nehezen eljutottunk a játszótérre ahol Sárika homokot evett, Janka jött ment a két kis copfjával, Kori fejjel előre csúszott le a csúszdán mi meg tapsoltunk, Simi elmélyülten homokozott, Veró meg én pedig beszélgettünk többek között a lemondásokról az egy szem farmerról és a kopott cipőről. De ha ketten vagyunk már sokkal mulatságosabb az egész. Na meg ha közben a gyerekeinkre nézünk mert akkor azért úgy van vele az ember, hogy "megéri".
Jó, hogy nem csak én gondolom így...

A hős Nagy Nimródok

Mennyi annak az esélye, hogy két Nagy Nimród találkozik ugyanazon a rendelésen és ráadásul mindketten három hónaposak?
Ma ez történt.
Kinyílt a rendelő ajtaja amikor kikáltott a doktornő: "Nagy Nimród" - erre én, aki az ajtó mellett ültem felpattantam mire a nő elsétált mellettem egy másik nagyon zokogó kisbabához aki a szüleivel előttünk volt bent. Közben Berci egy kicsit távolabb a betegfelvételen mosolygott és bólogatott, hogy: "Igen, Nagy Nimród. Tényleg?" - na ekkor végre össze állt a kép.
Kiderült, hogy 2010 februárjában egy másik Nagy Nimród is meglátta a napvilágot (csak ő 4-én), ő is könnycsatorna szűkülettel született mint a mi kiskirályfink és az ő szülei is ezt a napot választották, hogy véget vessenek az állandóan gyulladt szem jelenségnek.
Néhány perces zavart okoztunk a rendelőbe miután behívtak és kérdezték, hogy: "Nagy Nimród?" - mi bólogattunk, erre ők: "Az hogy lehet most nem ő volt itt az előbb?" - nézegették a beutalókat és hamarosan kitisztult a kép.
Van ilyen, gondolom nem olyan gyakran.

A mi Nimródunk nagyon el volt keseredve amikor Berci (önként vállalva) lefogta a kis lábacskáját, a doktornéni pedig átfújta a járatot. Kiderült, hogy nagyon el volt záródva, csúnya dolgok is előkerültek abból a picinyke csatornából (hiába a masszírozás és a háromféle szemcsepp) de most megoldódott, ha három nap alatt tisztul és szép lesz akkor ennyi volt.

Egy nagyon aranyos doktornénihez kerültünk a klinikán, többször is elmagyarázta mi töténik abban a picike járatban, megmutatta, utána le is rajzolta. Nínóka persze üvöltött amig vége nem lett, mert akkor apa magához szorította és csak gügyögött szemrehányóan de utána egy hangja sem volt. Aztán kint amikor tisztába tettem még nekem is elmesélte, hogy hogy is történt ez az egész és hamarosan már nevetgélt is.

Büszke voltam rá, hogy ilyen hamar megnyugodott, hősiesen tűrte ezt a kellemetlen beavatkozást és onnantól kezdve hogy magunkhoz vettük már nem is sírt csak hüppögött, utána "mesélt" én meg arra gondoltam, hogy itthon már megszokta a gyűrödést, a rámászást, a nyomogatást, a lefogást és ahogy a doktornéni is mondta "harcos" mert bizony nehezen lehetett lefogni, nagyon tiltakozott. Azt nem szereti. Még ha a testvérei csinálják akkor sem.
Gondolom a másik Nagy Nimródnak nincs otthon egy három éves Nagy Korija és egy két éves Nagy Simije mert ő még a folyósón is sokáig sírt, panaszkodott.

Nimródunk jól bírja a gyűrődést csak időben mentse ki valaki...