Még iskolás koromban sokat vigyáztam az unokatestvéreimre és mindig amikor kisbabát láttam lázba jöttem, hogy megfoghassam, puszilgathassam. Alig vártam, hogy anya legyek!
Szerencsés voltam mert a 2 évvel idősebb nővérem után kamaszkoromban két fiú öcsikét is kaptam akikkel sokat játszhattam, bolondozhattam már nagyobb fejjel, így nem bunyózós társaim lettek hanem mint "pótmamájuk" babusgathattam őket.
Akkor olyan jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó anya leszek.
Most pedig, hogy gyakorló anyuka vagyok, sokszor szégyellem magam, hogy mennyire nincs időm és lelkesedésem teljes oda adással játszani velük. Sokszor teljesen máshol járnak a gondolataim, csak bámulok, töprengek és nehéz rájuk koncentrálnom. Nem szeretnék ilyen anya lenni, mert az álmaimban és a terveimben sokkal oda adóbb voltam, és nem értem, hogy hogy lehet az, hogy mindig erre vágytam és más gyerekére miért volt annyi figyelmem, az enyémekre meg miért kell akarattal oda figyelnem. Néha el jutok erre a pontra, hogy nem is csinálom jól ezt az egészet. Főleg ilyenkor amikor be vagyunk zárva és látom, hogy elégedetlenek, egymást nyúzzák és bevallom én is csak pihennék és megvárnám a jó időt amikor kiszabadulunk.
Holtpont amin át kell billennem és elhatározom, hogy holnap sokkal jobb és türelmesebb leszek, hogy örüljenek. Hogy örüljek.
Azt hittem ezt nem kell tanulni, mert ez csak úgy jön attól, hogy az ember szereti őket. De most úgy látom ez valahogy egészen másképp működik.
Még sokat kell tanulnom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése