Kori frizurája

Már mondom neki pár napja, hogy ha nem hagyja, hogy eltüzzem a haját akkor le kell vágjam mert így nem lát ki és belelóg az ételbe. De tiltakozik. Azt sem akarja, hogy levágjam, de azt sem viseli 10 pernél tovább, hogy feltűzzem vagy összefogjam pedig amikor olyanja van akkor nagyon élvezi, hogy lányos a frizurája. De sokszor nincs olyanja épphogy kibírja fürdésnél. Ma viszont azt mondtam neki, hogy tűzzük el és akkor Simi nem tudja meghúzni. Összefogtam a haját és ahogy kész lett oda szaladt Simihez: "Nézd Simi mostmár nem tudod meghúzni!" - aztán 10 perc múlva sírás lett mert mégis megtudta...de azért előtte még lefotóztam.

Viharos nap

Ez a nap is hosszú volt és mégis úgy érzem szinte semmi nem fért bele. Remélem lesz jobb is amikor elégedetten hajtom le a fejemet mert ez így még mindig egy nagy versenyfutás az idővel (mindenki eleget egyen-igyon, tiszta legyen, elég figyelmet kapjon és elégedett legyen beleértve magamat és Bercit is - mert szegénynek nagyon nehéz lehet most elviselni engem). Ez a mai nagy hó és viharos időjárás is meglepett - gondolom kihat mindannyiunk lelkivilágára az elhúzódó tél. Amikor reggel a gyerekeknél elhúztam a függönyt fájó szívvel a sok anyukára gondoltam akik annyira várják már a tavaszt, hogy végre kikergethessék a gyerekeiket legalább napi kétszer a levegőre vagy a játszóra és most megint egy hétvége amikor szerte foszlanak ezek az álmok. Ezt a részét én is várom már, hogy Nimród jó nagyokat aludjon a levegőn amig teljes erőmmel a nagyobb gyerekeimre tudok koncentrálni. Mert még mindig nem indultam útnak velük hármasban még nem tudom hogy kezdjem el. A kocsi kérdés is bizonytalan: vegyük elő a testvérkocsit és Nimród hátul Simi elöl de akkor félek, hogy Kori hisztizik vagy kockáztassam meg egy személyes kocsival de akkor Simit nem tudom hazacipelni ha kitör a balhé útközben és ha még Kori is rákezd akkor végképp semmi esély a haza jutásra (nem mintha messze mennénk de bántam már meg nem is olyan régen, hogy egy darab szánkóval és két sétáló gyerekkel meg egy harmadikkal a pocakomban indultam neki Budakeszinek). Na szóval majd próbálgatjuk először testvérrel aztán hordozókendővel aztán majd még kitalálom útközben de az biztos, hogy ennek a sok ruhának vagy legalább az overáloknak le kell kerülniük hogy le tudjunk menni aztán fel is jussak a második emeletre a három kicsivel.
És a mai napról:
A sok gyerekes barátnők kincset érnek ilyenkor is. Az agresszív helyzeteket Kinga tanácsára megpróbálom simogatással elrendezni (ma nagyon sikeres volt, viszont ehhez tényleg "számolnom" kell előtte, hogy ne dühből reagáljam le az állattal a fejre csapást és a hasonló szitukat), de tényleg erre van szükségük mert egészen másképp reagáltak ők is és kevesebb volt a "csihipuhi".
Amikor meg úgy érzem, hogy én csinálom nagyon rosszul és az egyetlen anya vagyok aki ilyen gondokkal küzd és másoknak biztos szeretetben és gyengédségben telnek a napjai a gyerekeivel csak nekem nem megy valami miatt akkor Kriszti (akinek harmadik kislánya egy nappal hamarabb született mint Nimród) azt az üzenetet írja a tegnapi blog bejegyzésem után, hogy mintha csak a saját napjáról olvasna. Ezek megnyugtatnak. Mármint nem az, hogy másnak is nehéz de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. És ma is erre gondoltam amikor valahányszor próbáltam egy percre elbújni előlük és jöttek utánam és "szétszedtek". De olyan boldogok amikor hagyom és nem hessegetem el őket!
A szoptatás meghitt nyugalma és bensőséges érzése Siminél végetért (akkor Kori még csak 13 hónapos volt igazán nem tudott zavarni) mert most a tesók jönnek, simogatnak, matatnak, orrottépnek, "megbuláznak", rámülnek, tapadnak és mindent akarnak. Amit tudok, végülis teljesítem is...
Ma még gyurmázni is tudtunk, és olvasni és játszani egy kis építőset. Na de ennek is meg van a hátránya mert mire Berci haza ért - ma meglepően korán már 6-kor itthon volt - addigra a konyha "gyurma-aknamezővé" változott a gyerekszobában meg halomba hevertek a játékok (minden előkerült amit a szekrény mélyére elástam előző nap - úgy látszik nem elég jól). De nem számított, leültettem őket az ágyra hogy na akkor gyorsan egy képet mert mindenki olyan szép. Na és ilyenkor elfelejtem az összes nehézséget ami aznap volt. Mert ez mindent feledtet... legalábbis holnapig...

A hajtépő, a lökdösődő és a "megbulázás"

Délután van, általában este írok amikor elcsendesedik minden és van időm végig gondolni és leírni mi is történt aznap. Estére alig emlékszem az aznapi összecsapásokra - minden olyan szépnek tűnik amikor alszanak - ezért nem is részletezem a veszekedéseket de amit ma rendeztek az tényleg nem semmi. Először Cicó unokatestvéremmel próbáltam egy találkozót összeegyeztetni telefonon de már ezt sem nagyon hagyták de amikor apukám hívott, hogy beszéljünk egy kicsit akkor az egyik helységből a másikba menekültem előlük, hogy halljam magamat és a vonal túlsóvégét is - nem nagyon sikerült. Ez ma már a sokadik veszekedés volt közöttük. Ha nem éppen egy kis állaton vesznek össze akkor a fotelon, hogy ki üljön benne vagy a játék babakocsikon, hogy melyiket ki tolja de olyan is van, hogy az egyik jól el van egyedül a szobában és ezt a másik észerveszi és direkt közbeavatkozik erre a fiú hajat húz a lány pedig visít és segítségért kiabál nekem. Aztán ha nem megyek elég gyorsan a tett színhelyére akkor egyedül oljdák meg azzal, hogy csapkodják és lökdösik egymást, úgyhogy megy az "adok-kapok játék". A telefon túlvégén csak azt lehet ilyenkor hallani, hogy üvöltés van (de olyan igazi visítós) én meg egyre hangosabban beszélek de a zaj nem csitul mert jönnek utánam, hogy jelen legyek, lássam ahogy gyepálják egymást. Egyértelműen nekem szól de nem mindig vagyok vevő ezekre az akciókra - na általában ilyenkor vadul el a helyzet teljesen és addig csinálják amig igazságot nem osztok. Ma úgy történt, hogy letettem a telefont (ami egyébként lehetett volna a teregetnivaló ruha, az ebéd vagy uzsonna de akár Nimród is mert a lényeg, hogy nem érek éppen rá velük foglalkozni) aztán leültettem egyiket az egyik lábamra másikat a másikra és kibékítettem őket. (Na, erre csend lett, mondom, hogy nekem szól az egész.) Akkor vettem észre, hogy Simi arcán van egy kis vágott seb (biztos felhorzsolta valami az ütközetben) úgyhogy azt bekenegettem, aztán jött Kori is, hogy nagyon fáj a keze, na akkor azt is. Az Oroszlánkirályos ma érkezett örökölt ruhán is sikerült összeveszniük (Kori mondta Siminek, hogy nyugodtan vegye fel, meg is dícsértem érte milyen jószívű aztán egyszer csak rohamot kapott hogy azonnal adja vissza de akkorra már Simi is megszerette úgyhogy időbe telt mig vissza adta). Na és hol pihen eközben Nimród? Szegényt a konyhába menekítettem ahol sikerült megnyugodnia és elszenderednie de akkor Kori kereste fel mondván : "Jaj, hova tűnt a kistesóka?" - majd mikor megtalálta oda ment, hogy "megbulázza" (ezt a szót Kori találta ki még nem tudjuk pontosan mit jelent de ilyenkor amikor "megbulázza" általában a kezét szorongatja és közel hajol hozzá és beszél neki összeszorított szájjal - kicsit visszafolytva). Gondolom a szeretgetés szó helyett használja...reméljük!
Simit nehéz kezelni jó lenne valami kis útmutató hozzá mert nem akarja felfogni, hogy ne húzzon hajat és ne üssön fejre, amikor leszidom akkor meg elbújik a szék alá (gondolom szégyenében) de hát ezt sem kéne nem akarom, hogy lelkibetegeskedjen. Nem beszél és ettől még idegesebb mert Kori árulkodik de ő nem tudja elmondani a saját verzióját (csak hogy "Koji Koji")....pedig talán jobb lenne...
Úgyhogy ilyen napok is vannak mint ez a mai de hát minek is részleteznék minden egyes esetet. Akinek van gyereke az úgyis tudja hogy megy ez, akinek meg nincs az jobb ha nem tudja...és ezek után megkérdezik hogy bírom. Erre muszáj válaszolnom?

Mozgalmas hétfő

Kezdődött azzal, hogy 10-ig nem kellett felkelnem - köszönet Berci szüleinek akik vállalták a gyerekeket vasárnapi ott alvásra. Aztán Simit álomba merülve, Korit kicsit hisztisen kaptam vissza de mindkettőt nagyon jó volt újra látni és megölelni. Aztán Péter unokatestvérem elvitt minket a sebészetre, hogy megmutassuk a doktorbácsinak (aki szerint én biztos az óvodában kedztem szülni, mert csak így lehet már három gyerekem) Nimród szépen gyógyuló köldökét aztán siettünk is haza Veronka unokatestvéremhez és az itthon hagyott gyerekekhez. Kori sokat aludt ma (néha neki is be kell hoznia a lemaradást) Simi viszont keveset és sírva is ébredt sajnos a "vau-vau"-ját keresve (amiért be kellett ugranunk a Labanc utcába mert ott maradt a nagyszülőknél) hiszen a kutyája nélkül nem tud létezni. Aztán megérkezett Zsófi is. Ma nálunk gyűlt össze ez a sok unokatestvér (Péter, Vera, Zsófi) akiket nem is olyan régen még én altattam, ringattam, pelenkáztam a budajenői otthonukban. Zsófival sikerült egy kicsit beszélgetnünk amikor Kori hagyott minket szóhoz jutni (szóval nem sokat) a többieknek hamar menniük kellett. Jó volt, örülök, hogy közel laknak és szeretnek ide jönni. Annak idején sokat vigyáztam rájuk mikor ilyen kicsik voltak mint most az enyémek és tényleg mintha csak ma lett volna a sok bolondozás a gyerekszobájukban és a nagy lego ház építése - mert azt nagyon szerették.
Nagypapámnak ma van a nevenapja. Kori szívesen jött a telefonhoz és ő is felköszöntötte majd jól megnevetette dédpapáját mikor búcsúzóul ezt mondta: "Majd kapsz ajándékot. Bort meg kalácsot!".
Aztán Berci felhívott délután 5 körül, hogy Boldog Nőnapot kívánjon, azt mondta most tudta meg, hogy az van. Ez olyan Bercis, szeretnivaló...
Nimród ma 5 hetes és 5290 gramm. Még mindig sokszor eszembe jut mikor elöször behozták a csecsemősök a szobámba tiszta fehér pólyába csomagolva újszülött illattal körülvéve, (ici-pici fejecskéje alig volt nagyobb egy narancsnál) és átadták, hogy onnantól kezdve az "enyém", velem marad mindig. Olyan meghitt az a pillanat, mindegyik babámnál jól emlékszem milyen volt - boldog...
Annyi minden szépre tudok visszaemlékezni ha hagynak...de most nem ez van mert Kori egyfolytában engem akar, nem hajlandó az ágyában maradni pedig jócskán alvásidő van már úgyhogy most megyek és "megeszem" (megpuszilom, azt mondom hamham és ő nagyon nevet közben) aztán ezt mondja: " Anya, dehát ne egyél meg nem vagyok én vacsora!". Tényleg nem az, de jó puszilgatni és megnevettetni...

Mosolyog

Hétvége, ruhák és erős apa

Nimród ma reggel végre megszabadult a köldökcsonkjától pedig a hét közepén amikor voltunk vele a sebészeten még reménytelennek tűnt a helyzet és most végre mégis leesett. Holnap kontroll akkor még megnézi a doktorbácsi és el is felejthetjük ezt a cseppet sem kellemes és elhúzódó ügyet. Ennek örömére ma jó nagy vízben pancsolhatott az eddig megszokott rövid merítkezéssel szemben. Igaz, Kori és Simi sincsenek itthon (szokásos nagyszülős alvás) így ma is több időm volt minden mással foglalkozni, nem kellett egész nap a nagy csatákat hárítanom. Reggel fél kilencig lustálkodhattam Nimróddal, Berci intézte a nagyokkal a reggeli dolgokat (már sokadszorra a héten), és így volt energiám egész délután a "még nem jó" és a "már kinőtt" hatalmas ruhamennyiségtől megszabadítanom a gyerekszobát. Szinte minden ruhát örökölnek, megy körbe a családban sőt sokszor kívülről is kapunk - ennek nagyon örülök - és Kori is számon tartja, hogy mit kitől kapott sőt büszkén újságolja az ismerős gyerekeknek az adott ruhája eredetét. Azt hiszem bőven ráérünk még a ruhavásárlással nem akarok kis felnőttet csinálni belőle jó látni, hogy mennyire jó szívvel fogadja és megtisztelőnek érzi, hogy a nagy barátnőtől Violától vagy akár a nagycsaládos R. Matyiéktól jött ruhát viselheti. Édes kincs ez a kis Kornélia a maga hálás, nagy szívével...

Jó dolgunk volt ezen a hétvégén mert Bercinek semmi munka nem jött közbe úgyhogy a gyerekek játszóztak, sétáltak és sokat duplóztak apukájukkal (még szerencse hogy Berci nagyon szeret építeni és vonatozni). Az erőfitogtató és a figyelemfelkeltő akciók persze pár percenként ismétlődnek Kori és Simi között de amik ezek között vannak azok szép nyugalmas pillanatok amikor éppen szépen játszanak vagy nevetgélnek egymással. Szerencsére apa mindkét gyereket elbírja a nagy erős karjaival így azon nincs vita, hogy éppen ki legyen nála mert egyszerre lóbálja, pörgeti és szeretgeti őket. És ilyenkor nagyon boldogok...

Bizalom

Nimród, a legkisebb királyfi feküdt az ölemben velem szembe és le sem vette rólam a gyönyörű szép szemecskéit másfél órán keresztül amíg tartott a film. Olyan kis ártatlan és védtelen még szüksége van az oltalomra és a szeretetre és olyan hálás érte, hogy valóban öröm szeretgetni.
Még mindig képes megijeszteni magát, ha összerezzen vagy szokatlan mozdulatot csinál (például lengeti a karját és az neki koccan a pelenkázónak) akkor el kezd keservesen sírni - úgy sajnálom ilyenkor, annyira édes...
Még mindig nagyon hangosan lakmározik. Én már megszoktam hogy furcsa hangot ad ki amikor szopizik (hatalmasat nyel, kapkodja a levegőt, hogy minél nagyobb adagot magába szívjon kevés idő alatt) de aki először hallja az csodálkozik hogy miféle furcsa hang ez. Még mindig hasfájós (akárcsak Kori volt), főleg éjszaka kell megnyugtatni mert képes jó sokáig tekeregni és sírni mielőtt visszaalszik. Nem tart örökké ez sem, ezzel nyugtatom magam mikor hulla fáradtan próbálok enyhíteni a kínjain. De hát szüksége van rám nem is tudnám magára hagyni, természetes, hogy vigasztalom napközben is amikor sír. Sosem hagyom hogy azt érezze, hogy nem érdekel. Persze van, hogy a nagyok mellől nehezebben szabadulok vagy még befejezem a mosogatást, teregetést és csak utána sietek hozzá de mindig időben érek oda és ezért olyan hálás. Van, hogy csak simogatni kell egy kicsit, van úgy, hogy Koriék rohannak oda hozzá beszélgetni és attól is megnyugszik ha éppen nem éhségében zokog. De felveszem ha nagyon sír sosem várom meg, hogy majd abba hagyja és álomba bömböli magát és sétálok vele ha az jó neki mert szilárd meggyőződésem - és ebből nem engedek - , hogy ez ilyen idős korban nem elkényeztetés. Örülök, hogy vágyik a közelségemre, hogy hív és én mehetek hiszen egyszer úgyis el kell engednem nagy és önálló lesz de ennek a szoros köteléknek és biztos háttérnek meg kell lennie ahhoz, hogy bizalommal és magabiztosan induljon a nagyvilágba. Legalábbis én így gondolom...