János kórház Traumatológia - katarzissal

Azt nem kívánhatom, hogy mindenkit óvjon meg az ég, hogy oda ne kerüljön de most mégis ezt kívánom. Annál rettenetesebb és nyomasztóbb helyet nem igazán láttam még - pedig biztos van - csak a rémálmaimban.

Az úgy kezdődött, hogy az én férjemnek 3 munkája is van a hétvégén, a szuszt is kitapossák belőle. Szombaton reggel már nem volt itthon így úgy döntöttem, hogy elindulok a 4 gyerekkel a közeli boltba levegőzés és spenót beszerzés céljából. Már maga az öltözés is egy rémálom, mire az összes overállt feltuszkolom rájuk a csizmákkal sapkákkal kesztyűkkel sálakkal addigra rólam már szakad a víz és csúnya dolgokat kiabálok, hogy miért nem sikerül már elindulni. 
Erről senki nem tehet, ez így van, nehéz 4 gyerekkel télen.

Kiléptünk a lakás ajtón, Kori éppen Simit piszkálta, hogy miért akar ő kalóz kendőbe jönni (amit kérésére a sapkája tetejére kötöttem) és el kezdte letépni róla. Akkor leállítottam Korit és kértem, hogy adja kezembe még a szemetes zsákot (is).
Vállamon Boldi a mózeskosárban, kezemben Nimród mert zokogott, hogy nem tud lejönni a lépcsőn, majd még felmarkoltam a kukazsákot, hogy ne legyen bűzös pelus szag a lakásban. 
És akkor a lépcsőház második kanyarában elcsúsztam és zuhantam fél emeletet a jobb bokám meg alám fordult.
Szuper volt.
Boldi bőgött de nem esett ki, jól be volt bugyolálva Nimródot még esés közben elhagytam valahol, Kori Simi meg lent vártak a lépcső alján. Sírtam egy kicsit a lépcsőn ülve, a gyerekek vigasztaltak de csak én sérültem. 
Spenótért azért elbotorkáltam velük, a lábam egyre jobban fájt, 2-kor már nem tudtam ráállni és dagadt is, úgyhogy Nagymama gyerekfelügyeletével megoldottuk, hogy Berci bevigyen a Jánosba.

Iszonyatos volt ami ott fogadott, még nem voltam ilyen helyen soha pedig néhányszor már részesültem egészségügyi ellátásban. Mindenhol szenvedő, eltörött, leesett, hordágyas, vérző ember, rohangáló betegszállítók, ajtócsapkodós röntgenesek, sötét lerobbant falak, nyomasztó folyósó, tömeg, kilátástalanság, undorító mellékhelységek és szagok. 

Bercinek mondtam intézze el, hogy bejussak, ezt nem bírom ki, otthon vár a négy gyerek, Boldinak ennie kell. Volt aki délelőtt ment és 3-kor még hozzá sem szóltak.
A padra le sem mertem ülni, sok sérült hajléktalan várakozott vagy jött ment részegen.


Berci elintézte és behívtak röntgenre de aztán megint kilátástalan várakozás vette kezdetét. 

Bercivel beszélgettem arról, hogy miért olyan nehéz nekem a gyerekeimmel, azt mondta a fejemre nőttek én meg el kezdtem beszélni és megvilágosodtam és rájöttem, hogy akkor rend van nálunk ha legalább egy ember jön segíteni. Mert akkor elengednek és nem 4 négy gyerek akar egyszerre 4 féle dolgot hanem megoszlik az egész és én sem leszek ideges, hogy egy feladatot sem tudok teljesíteni, nem tudok nekik és magamnak se megfelelni. 
Rájöttem, hogy nem én csinálom rosszul hanem mindenki ezt érezné az én helyemben mert ennek a helyzetnek nem lehet megfelelni, hogy 4 felé oszlassam a figyelmemet. És, hogy 4 db  5 éven aluli gyerektől nem várhatom el, hogy várjon amig a másikkal játszom, legózom, olvasok, rajzolok hanem vagy csatlakozik vagy üvölt, hogy miért nem vele - de várni azt nem tud mert kicsi. 

Berci értette, tudta, hogy így van de ezt eddig nem mondtuk ki, csak sajnált, hogy nem bírom.


Leültünk egy oldal folyósóra ahol tisztának tűnt a pad, Anyu hívott hogyha gipszelni kell mert eltört akkor kérjek véralvadás gátlót ha nem jutna eszükbe és ha nem lehet szoptatni mellette akkor is a gyógyszert válasszam Boldinak nem lesz baja.
Rám tört a pánik el kezdtem sírni félni a gipsztől, fekvéstől, trombózistól, mindentől.....


És akkor Isten küldött egy embert (csak Ő lehetett!) egy betegszállítót aki rám nézett és megkérdezte, hogy voltunk e már bent.
Sírtam és mondtam, hogy csak röntgenen és vár otthon 4 gyerek a legkisebb 3 hónapos meg kell etetnem....
Akkor megkérdezte a nevemet kérte, hogy ne sírjak és átment a tömegen be a rendelőbe. Majd megjelent egy kerekes székkel, mondta üljek bele és betolt a rendelőbe (ami sárga függönyökkel elválasztott vizsgálókból állt, minden kis fakkba ült valaki várta, hogy megtalálják) a doktornő szobája mellé tolt, hogy én következzek.
Sírtam, kérte ne sírjak mert akkor nem segít. 
Aztán azt mondta, hogy "hát ezt nem gondoltam volna, hogy magának 4 gyere van"....

A doktornő még előttem 3 beteget megvizsgált, égetett, kifordult kezűt, kitört ujjút én meg egyre jobban sírtam és rettegtem, hogy mi lesz ha gipszet kapok és hetekig mozgásképtelen leszek így karácsony előtt 4 gyerekkel.
Olyan kiszolgáltatott és elesett voltam azt hittem itt a vég, a gyerekeimet akartam, az otthonomat, egy nem fájó lábat. Nem akartam gipszet nagyon nem pedig biztos voltam benne, hogy ebből csak az lehet mert nagyon fájt nem bírtam ráállni.

Kértem Istent, hogy segítsen - nagyon kértem...

Végre én következtem de csak úgy, hogy megszólítottam a doktornőt és elmondtam neki megint, hogy 4 gyerekem van ebből egyet azonnal meg kell etetnem nézzenek már meg. Akkor behívott, megnézte a röntgenemet és mondta, hogy nincs törés "csak" zúzódás, felírt egy bokarögzítőt amit még ott ki kellett váltanom, meg krémet, meg jegelést és mondta, hogy feküdjek polcoljam, mivel nincs törés felkelhetek ha nem fáj már annyira.

Katarzis volt ez az egész.


Azt nem mondom, hogy kellett de tudom miért volt. Hogy láttam egy ilyen osztályt, hogy az a munka és szenvedés nem az amit én csinálok itthon.

Az biztos, hogy még soha nem esett ilyen jól magamhoz ölelnem a gyerekeket, még soha nem volt ilyen jó haza érni és leülni az ágyamra és nézni őket ahogy örülnek nekem.

És Bercivel még jobban kiegészítjük egymást mert neki a bal lába kötéses nekem meg a jobb...