"Mert nem jó az embernek egyedül..."

Mikor Simivel voltam várandós Kori még nem volt egy éves, nem is járt még, cipeltem mindenhova, nagy pocakkal pakoltam a hintába, tettem fel a csúszdára de már akkor bíztattak az emberek, hogy: "Csak az első év lesz nehéz aztán összenőnek!". Aztán megszületett Simi, az újszülött a babakocsiban, Korinka éppen, hogy totyogós lett na akkor már szörnyülködtek, és így mondták: "Csak az első pár év lesz nehéz!". De amikor Nimróddal lettem terhes és megint nagy pocakkal vonszoltam a 18 hónapos Simit és csitítottam a dackorszak közepén tomboló két és fél éves Korit akkor már nem nagyon akartak semmi jóval bíztatni: "Hú, ez nagyon nehéz lesz!" (minden "csak" nélkül). Nem csinálnám másképp még így sem, hogy az emberek őrültnek néznek minket, mert én tudom hogy miért alakult így, hogy ennyien és ilyen sűrűn: mert mindig is nagy családról és sok gyerekről álmodoztam és mert jókor és jó helyen találkoztam Bercivel (akiről most nem írok hosszú dícsérő sorokat mert csak zavarba jönne) de aki szintén ilyen álmodozó mint én és ő is erre vágyott...
Igaz, hogy most nem tudok rájuk annyi figyelmet és türelmet szentelni amennyit szeretnék de majd valahogy megpróbálok és azért mindent meg fogok tenni, hogy biztos érzelmi és családi háttér legyen mögöttük, hogy mindig számíthassanak egymásra, hogy egymást nagyon szeressék és ők is vágyjanak majd nagy családra, hogy jó sok unokával örvendeztessenek meg minket - a szüleiket - öregkorunkra.
"Mert nem jó az embernek egyedül..."