Simivel ma megszöktünk egy órára. Nem emlékszem, hogy volt ilyen az elmúlt egy év alatt, hogy csak ketten kézen fogva jövünk, megyünk, kóborolunk. Mikor elindultunk kicsit mondogatta, hogy "Koji, Koji" - biztos nem értette hol hagytuk a "másik felét" - de aztán hamar ráérzett milyen jó kettesben bandukolni. Elsétáltunk a pékségig ahol kedvencét kapta egy "Tu"-t azaz Túrórudit és egy szívószálas innivalót, aztán választott egy almát a zöldségesnél és mindenkinek integetett és köszönt, hogy "Tá-Tá", aztán mindenhova felmászott és belelépett a hóba és engem is belevezetett és annyira örült hogy csak rá figyelek. Én meg arra gondoltam hogy édes kis szívemnek milyen nehéz lehet most a kistestvér és Kori miatt is és hogy mennyire jó lenne többször csinálni ilyen programot amikor ketten csavargunk és mennyire szeretem őket, - mindhármat - de annyira hiányzik az, hogy egyszerre csak egyel legyek néhanapján. Mikor haza értünk Kori szeretettel fogadott minket "Apa, megjöttek! - kiabálta mintha egy hete nem látott volna és körbetáncolt minket - megértette, hogy őt is elvittem a múltkor csizmát venni és most Simivel kellett elmennem. Nimród viszont kitartóan zokogott (szegény Berci) attól a perctől kezdve, hogy kiléptem az ajtón, egészen addig amíg meg nem hallotta újra a hangomat mert akkor elaludt - a kis cseles. Bercinek is hiányoztam azt szereti ha együtt vagyunk és Nimród nem sír a hiányomtól. Olyan jó, hogy mindenki engem akar. De azért nehéz is ...
