Nimród, a legkisebb királyfi feküdt az ölemben velem szembe és le sem vette rólam a gyönyörű szép szemecskéit másfél órán keresztül amíg tartott a film. Olyan kis ártatlan és védtelen még szüksége van az oltalomra és a szeretetre és olyan hálás érte, hogy valóban öröm szeretgetni.
Még mindig képes megijeszteni magát, ha összerezzen vagy szokatlan mozdulatot csinál (például lengeti a karját és az neki koccan a pelenkázónak) akkor el kezd keservesen sírni - úgy sajnálom ilyenkor, annyira édes...
Még mindig nagyon hangosan lakmározik. Én már megszoktam hogy furcsa hangot ad ki amikor szopizik (hatalmasat nyel, kapkodja a levegőt, hogy minél nagyobb adagot magába szívjon kevés idő alatt) de aki először hallja az csodálkozik hogy miféle furcsa hang ez. Még mindig hasfájós (akárcsak Kori volt), főleg éjszaka kell megnyugtatni mert képes jó sokáig tekeregni és sírni mielőtt visszaalszik. Nem tart örökké ez sem, ezzel nyugtatom magam mikor hulla fáradtan próbálok enyhíteni a kínjain. De hát szüksége van rám nem is tudnám magára hagyni, természetes, hogy vigasztalom napközben is amikor sír. Sosem hagyom hogy azt érezze, hogy nem érdekel. Persze van, hogy a nagyok mellől nehezebben szabadulok vagy még befejezem a mosogatást, teregetést és csak utána sietek hozzá de mindig időben érek oda és ezért olyan hálás. Van, hogy csak simogatni kell egy kicsit, van úgy, hogy Koriék rohannak oda hozzá beszélgetni és attól is megnyugszik ha éppen nem éhségében zokog. De felveszem ha nagyon sír sosem várom meg, hogy majd abba hagyja és álomba bömböli magát és sétálok vele ha az jó neki mert szilárd meggyőződésem - és ebből nem engedek - , hogy ez ilyen idős korban nem elkényeztetés. Örülök, hogy vágyik a közelségemre, hogy hív és én mehetek hiszen egyszer úgyis el kell engednem nagy és önálló lesz de ennek a szoros köteléknek és biztos háttérnek meg kell lennie ahhoz, hogy bizalommal és magabiztosan induljon a nagyvilágba. Legalábbis én így gondolom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése