Régóta készültem, hogy megírjam. Ahogy telik az idő egyre kevésbé lesz részletes és mindenre kitérő mert halványul az emlék és ki is szorítom a tudatomból...azt hiszem...de elfelejteni nem fogom mindig emlékeztet majd rá a sok kis heg ami megmaradt....
Decemberben kezdődött az egész. Néhány napos Domikával (talán 10 napos lehetett) amikor azt hittem a szerveim vándorolnak a helyére. Meg akartam fulladni. Vagyis nem akartam de azt éreztem, folytogatást, görcsöt, feszítést a mellkasomban körbe. Algopirinre elmúlt, aludtam, felkeltem megoldódott.
Januárban egy hónappal később egy péntek esti mesélés közben megint éreztem. Mintha beszorult volna a levegő és nem mozdulna, egyre erősebben feszített már a hátam is majd leszakadt. Nagyon megijedtem, Berci megmaszírozott kicsit jobb lett de aztán egész éjjel álmatlan voltam és el kezdtem bújni a netet, hogy mi bajom lehet (felmerült az infartkus, mindenféle rák, gyomorfekély...stb).
Hajnalra aztán nem múló görcseim közepette, folytonos internetes keresgélés után diagnosztizáltam magam és Bercit már így ébresztettem szombaton 6-kor: azonnal kórházba kell mennünk, szerintem epeköves görcseim vannak...
Jó, de hova? Itthon a 4 gyerek, egy 5 hetes újszülött szombat reggel. Drága Anyukám a mindent megoldó őrangyalom szívműtét után lábadozott az intenzíven. Ő biztosan szerzett volna egy orvost de nem tudhatta meg, neki nem szólhattunk....
Imre atyát hívtuk. Mindent elintézett. Bejött velem a belgyógyászatra, berendelt egy orvost, ultrahangost nagyon izgult, hogy mi lesz velem. Pótnagypapám lett azon a reggelen....fogta a kezemet nagyon izgult.
A diagnózis meg volt 2 perc alatt: rengeteg apró epekő volt látható az epehólyagban. Ez okozta a görcsöket. Azonnali műtétet javasolt a belgyógyász (azt mondta a feleségéről lenne szó még aznap megműttetné), tekintve, hogy ez nagyon nagy bajt okoz ha elszabadul a vezetékbe (visszafordíthatatlan dolgokat, hasnyálmirigy gyulladást mondjuk...). Imre atya próbált lebeszélni, annyira izgult mi lesz velünk, a babákkal otthon, az újszülöttel de én bólintottam, legyen azonnal akkor nem lesz több görcs és halálfélelem.
Hétfőre meg volt a sebészorvos, kiírtak műtétre.....
Sírtunk, féltünk, imádkoztunk egész hétvégén.
Nagyon félelmetes volt az egész
Nem értettem Isten miért állít elénk ekkora megmászhatatlan falat....
Anyukámnak nem mondhattam pedig eddig mindig ő volt velem ilyen bajban. Apukámat beavattam, velünk, volt segített, Berci szülei pedig készen álltak, hogy az 5 gyerekről gondoskodjanak ahogy kell, ahogy tudnak.
Dominak egy falat tej sem volt lefagyasztva, mindent betermelt amit kapott. Kiváltottuk a tápszert és izgultunk, hogy elfogadja.
Pár hetes volt csak, nagyon apró, nagyon védtelen.
Eljött a hétfő.
Berci kora hajnalban vitt a kórházba.
Kicsi Domikámat még megszoptattam a kocsiban mielőtt besétáltam volna a kórházba és az Úrra bíztam mindkettőnket és az egész családot.
Berci szülei rettentően megnyugtatóak és helyt álltak minden percben. (Nem olyan pánikolósak mint én.)
Berci is hihetetlen erővel helyt állt, Domikát etette óránként, hála Istennek elfogadta és még olyan picinyke volt, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy eltűntem (nagyobb baba korban ez nehezebb szerintem).
Délelőtt 11 körül megműtöttek. Kivették a gyulladt kövekkel telt epehólyagomat, körülnéztek a hasüregben és bezártak. 4 lyukat csináltak, kis műtét volt laparoszkóppal. Berci nagynénje altatóorvos, ő még biztatott a műtét előtt mielőtt elaltatott.
Azért nagyon félelmetes volt a szülés után a gyermekágy végén egy ilyen beavatkozás. Mielőtt lehunytam a szemem megint csak Istenre gondoltam, hogy mentsen meg minket.
A műtét sikeres volt, megvoltak a fekete bors szerű kövek (megnézhettem volt vagy 30 darab).
Amint felkelhettem fejtem a tejet amit kiöntöttem a lefolyóba a gyógyszerek miatt.
A kivezető zacskóban sem volt fertőzésre utaló jel úgyhogy azt is eltávolították és szerdán reggel haza engedtek de 10 napig a hasamba véralvadás gátló injekciót kellett fecskendezni (Berci otthon beadta reggelente - fájt).
Imre atya kedden még bejött meglátogatni, beszéltünk egy kicsit, nagyon örült és biztatott, hogy utána nézett és simán lehet epehólyag nélkül élni. Mondom, mint egy Nagypapa...
Szerdán vissza kaptam Domikát és a többi apróságot akik hősiesen viselték ezt a megrázkódtatást.
1 hét múlva varratszedésre mentem, ekkor már nem is éreztem fájdalmakat. A laparoszkópia után tényleg 1 hét alatt már majdnem minden a régi volt. Nagypapa és Nagymama segítettek a gyerekeket hozni vinni mindenhova. Bercinek dolgozott de minden nap sietett haza. Megoldották, hogy épülhessek.
Komoly diétára fogtak viszont (ez minden epeműtétesnek kötelező) mert az epehólyag eltávolítás után a máj továbbra is termeli az epét viszont nincs hol már összegyűlnie ezért folyamatosan folyik tehát kímélőn kell étkezni 5-ször keveset és zsírmenteset amig hozzá szokik a szervezet a változáshoz különben rosszullét gyomorfájdalom satöbbi lehet.).
Nekem nem lett semmi, egészen szépen gyógyultam, erősödtem, vissza álltam a szoptatásra egy pillanat alatt. Próbáltam nem gondolni a veszteségre, hogy műtöttek eltávolították egy szervemet.
Segítség továbbra is volt Apukám, nagy Előd és Berci szülei továbbra is...
De a neheze csak ezután jött, arról még most is nehéz beszélni. A borzalom.
Domi 8 hetes volt mikor megint kezdett fájni a hátam. Egy csütörtök délután éreztem megint azt a feszítést, fájdalmat a lapockámban, ahogy teltek a napok egyre erősebb lett. Elképzelni sem tudtam, hogy ezek után mi ez? Vasárnapra már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. Belső vérzés? Vagy valami más? Műtéti szövődmény? Vettem a bátorságot és felhívtam mind a két orvost: a belgyógyászt és a sebészt is.
A sebész hétfőre behívott egy azonnali labort és ultrahangot rendelt el (gyanakodott valamire elmondta lehet, hogy egy kő elszabadult de ez csak a laborból és uh-ból derül ki). Hálás voltam érte, hogy segítőkész volt, komolyan vett..
De a vasárnap estémet megint nem tudom leírni. A barátnőim Laura, Zsófi és Ibolya tartották bennem a lelket, hogy kibírjam az ismeretlent ami várt rám. Rettegtem, imádkoztam de össze voltam zavarodva, Nem értettem miért ekkora terhet? Hogy lehet ezt kibírni? Meg fogok e halni? Itt hagyni minden gyereket?
Hétfőn Berci apukája vitt be. Nem vittem cuccot gondoltam csak mondanak valamit és már mehetek haza. A fájdalom nem volt elviselhetetlen, inkább kellemetlen és nyugtalanító. Levették a vért, megnézték az uh-t. Az ultrahang negatív volt sokáig néztek semmi nem látszódott nem is értették mi a bajom.
Éhgyomorra mentem, amig vártam a sebészt az eredménnyel, egyszerre elöntött egy leírhatatlan fájdalom, egy pánikroham egy fulladás érzés nem kaptam levegőt. Rohantam egy emelettel lejjebb, berontottam a belgyógyász volt ott. Lefektettek egy asztalra és kérték, hogy nyugodjak meg. Nem tudtam mert úgy éreztem megfulladok, csak könyörögtem, hogy mentsenek meg, nem bírom meghalok....tényleg olyan volt.
Nem kaptam levegőt de imádkoztam.. Nagy nehezen belémnyomtak egy no-spat vénásan. Kicsit jobb lett.
Kezdődött a konzultáció a telefonálgatás a sebész és belgyógyász között, hogy mi lehet ez.
Stresszfekély (gyomorfekély)? Reflux betegség? Tüdőembólia? Sajnos a vérképem is negatív lett úgyhogy végképp tanácstalan volt mindenki. Én fetrengtem, szenvedtem, vergődtem, rettegtem.
Minden negatív de van ez a tünet. Mi van ha a szivem csinálja? Van egy mitralis prolapsusom lehet, hogy azzal van összefüggésben. Felvittek az osztályra, kerestek nekem egy ágyat sok sok öreg nénike mellett a belgyógyászaton. Zokogtam, haza akartam menni a családomhoz, a kisbabámhoz, a gyerekeimhez. Nem tudtam, nem értettem hogy hagyhatott el így a Jóisten...?
De nem lettem jobban, tudtam nem mehetek haza.
Vittek mindenhova, néztek mindent de nem láttak semmit. A kardiológián még artériát szúrtak mert az megmutat valamit amit a vénás vér nem. Azt a fájdalmat ráadásul kétszer, hát nem tudom leírni még most is érzem....
De ez is negatív volt.
A belgyógyász addig nem akart gyomortükrözést csinálni (hogy van e reflux vagy fekély) amig ki nem zárják az embóliát (sajnos a véremben volt egy picinyke eltérés ami ezt felvetette).
Engem már ez sem érdekelt mondtam, hogy legyen embóliám csak gyógyítsanak meg mert haza akarok menni!
Tüdőembólia viszont csak CT-vel mutatható ki. Hétfőn este mentőbe tettek és vittek a Jánosba Ct-re. Látszódott ez-az a ct-n (egy kis rekeszsérv meg egy kis mellhártya gyulladás) de tüdőembólia nem. A fájdalom viszont maradt. Rettenetes hétfő éjjel következett. Nem aludtam, fájdalom csillapítót kértem, feküdni sem tudtam. Kedden megcsinálták a gyomortükrözést. Nagyon rossz volt. Negatív. Egész nap bent voltam folyton szurkáltak. Nem láttam Domit, nem láttam Korit, Simit, Ninót , Boldit, Bercit és azt hittem már nem is fogom őket vagy kit tudja...
Imre atyát hívtam. Bejött hozzám nagyon sajnált, mindenkivel beszélt, hogy vigyázzanak rám és gyógyítsanak meg. Imádkozott értem.
És akkor jött életem legborzasztóbb éjszakája. Amikor azt hittem soha nem látom többet a gyerekeimet. Egész éjjel járkáltam, imádkoztam de nem látszott megoldódni a dolog, fájt, fájt fájt úgy, hogy minden negatív. Nem értettem miért nem válaszol az Úr. A kórház folyósólyán térdeltem, könyörögtem, hogy derüljön ki bármi is a bajom, mentsen meg Isten mert élnem kell még....
Reggelre aztán besárgultam. Nagyon-nagyon.
Gyorsan uh és vérkép (ekkorra már nagyon rossz értékekkel). Kiderült: a kis dög ott lapult az epevezetékemben mert addigra már kitágult az egész és eltömődött: egy kő volt mindennek az okozója.
Szerda reggel mentőt hívtak és a legjobb helyre szállítottak az ország legjobbjához aki endoszkóppal szedi ki az ilyen elakadt köveket az epevezetékből (dr. Gyökeres Tibor). A Honvéd kórházba kerültem, 4 ágyas szobába. Úgy bántak velem mint a hímes tojással, felemelő érzés volt. Még aznap délután 3-kor felfektettek a műtő asztalra és ébren ledugtak egy csövet a torkomon keresztül a gyomromba és kitisztították a vezetéket, a járatokat mindent amit lehetett egy ilyen száloptikás készülékkel. Elképesztő és rettenetesen fájdalmas. Valami bódítót adtak vénásan de csak hogy el ne szaladjak a fájdalom az nagyon kemény egy ilyen óriáscsővel a számban, benne száloptikával. Kb 25 perc volt. Felültem az ágyon és mintha elvágták volna. 1 hét szakadatlan fájdalom akkor véget ért. De még nem volt mindennek vége.
Már majdnem haza engedtek de az ellenőrző vérképemen romlott egy érték ami gyulladásra vagy további elzáródásra utal. Megint a rettegés egy újabb nap kórház ott a sárgák között (ott tényleg mindenki az), távol a gyerekektől. Zsófi főzött nekik, mindenki segített aki tudott de én nem tudtam megnyugodni.
Berci bejött amikor tudott, apu is bejött, a testvéremmel álladóan beszéltünk.
Csütörtökön délután meghalt a szobában egy nő. Régóta szenvedett már de pont azon a napon mikor én ott voltam. Végig hallgattam borzalmas volt, aztán ki kellett menni a szobából satöbbi nem részletezem. Lesújtó, az én lelkiállapotomban meg hát végzetes. Apu jött vigasztalt, mindenki tartotta bennem a lelket, hogy meggyógyulok minden rendben lesz. Nem tudtam elhinni....
Aztán másnap reggel megint vettek vért: hála Istennek lejjebb ment az érték úgyhogy tekintettel az újszülöttemre kiengedtek de nagyon erős kétféle antibiotikum kellett szednem itthon mert gyulladás volt az epevezetékben.
1 hét antibiotikumot kellett itthon szednem, a tejem kezdett elapadni, kezdtem nagyon mély depresszióba esni mert ez már sok volt, túl sok...Minden nap voltak fájdalmaim, sokkal komolyabb diétát kellett tartanom mint azelőtt (jött egy dietetikus elmondani), le kellett állnom a szoptatással és azt képzeltem, hogy hasnyálmirigy gyulladásom van és sosem leszek már egészséges.
Domi itta a tápszert én depresszióztam, leálltam a fejéssel beszéltem telefonon akivel lehetett, izgultam Anyukám miatt, hogy felépüljön a szívműtétből. Letelt az antibio, még egy hét volt mig kiürült de utána nem sok tejem maradt. Nem ment az imádkozás. Nem volt hatékony.
Akkor Ibi azt mondta nyissam ki a zsoltárokat és abból olvassak - ha lehet hangosan. Hogy kiűzzem a sok rossz gondolatot ami elborít. A testvérem és apukám is ezt mondta, hogy pozitivan kell gondolkodnom és mondogatni, hogy meggyógyultam nincs semmi bajom. Nehéz volt. Össze voltam omolva.
Aztán kiderült állítólag ilyen ott maradt könél még emlékezik a szervezet és lassan tűnik el minden fájdalom mert kisugárzik a helye.
Beszéltem a házi orvossal nagyon rendes volt, vett vért kétszer is, hogy megnyugodjak, abból kiderült, hogy mennek lejjebb az értékek, türelmet kért tőlem azt mondta hosszadalmas gyógyulás ez.
Kicsit rendet tettem a fejemben, a hitemben, és elkezdtem megint szoptatni Domikát. 3 hét volt mire visszaállt minden a rendes kerékvágásba. A semmiből egyszer csak minden lett megint. Hála érte, hogy a férjem és a család is biztatott, hogy ezt nem hagyhatom abba!
Úgy éreztem rendeződött a dolog. Épphogy.
Aztán jött a gyerekek 2 hetes influenzája majd az enyém amit egy nagy adag augmentin oldott csak meg. Ezután kezdődött egy vesegörcsös roham amit sok ivással és no-spával lerendeztem. Előd elintézett nekem egy CT-t ahol kimutatták a sok követ és homokot a vesémben amit nemsokára rendbe kell tenni.
Domi kórházba került vírusos fulladással (erről már írtam). A kórházba szenvedtem az elakadt vesekövemmel ami pár nap után kijött (ezt is írtam már).
Közben Kori járta az iskolát, a fiúk ha nem voltak betegek akkor az óvodát, Boldit Nagypapáék pesztrálták..
Voltam a Honvédba kontrollon. Azt mondta viccesen Gyökeres doktor, hogy meggyógyultam most már keressek magamnak más betegséget. Mondtam neki, hogy már találtam tele vagyok vesekővel. Aztán még nevetgéltünk ezen egy sort és már ki is jöttem. Remélem soha nem kell oda vissza mennem. Bár ennél jobb helyet ennek orvoslására nem találhattam volna de ez a keresztút amit végig jártam rettenetesen megviselt.
Veszélyeztetett terhesség, szülés, epekő, influenza, vesekő, bölcsesség fog műtét...
Nem akarok erre emlékezni de sosem fogom elfelejteni.
Nem felejthetem el: hogyan mentett meg Isten, hogyan mentett ki a nyomorúságból, hogyan csinált a mélységemből felemelkedést és hogyan adott erőt a férjemnek a családnak, tett mellénk annyi segítő kezet amennyi csak kellett.
Emellett megmentette az Anyukámat akinek mikor elmeséltem a történetet, zokogott.
